LELKI ELEMÓZSIA 7 NAPRA

„Ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad;

de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24)

Böjt 4. hetében az Útmutató reggeli s heti igéiben Krisztus, mint az élet Kenyere szól követõihez; s az õ áldozata a mi örök örömünk forrása. Laetare: „Örüljetek Jeruzsálemmel!” (Ézs 66,10a) „Az Úr az én pásztorom, nem szûkölködöm.” (GyLK 683) „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Jézus az õ életét adta értünk.” (1Jn 3,16; LK) Jeruzsálemi bevonulásakor, a nem zsidó származású istenimádók meg akarták ismerni; „Uram, Jézust szeretnénk látni”! Õ heti igénkkel (lásd 1Kor 15,36–37 is) válaszolt; s: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; … azt megbecsüli az Atya.” (Jn 12,21.26) Pál, a vigasztalás Istenét dicsõíti; aki megvigasztalja próbatételt szenvedõ gyermekeit: „Áldott az Isten, (…) aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat…” (2Kor 1,3–4) Jézus a kenyércsoda után így tanítja a „kenyérkirályt” keresõ sokaságot: „Ne veszendõ eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek. Az az Istennek tetszõ dolog, hogy higgyetek abban, akit õ küldött. (Jn 6,27.29) Jób eljut erre a felismerésre: Istennek mindig igaza van! „Ha igazam volna, sem ellenkezhetnék vele. Mert õ nem ember, mint én... Nincs is köztünk döntõbíró...” (Jób 9,15.32.33) A sokaság mennyei kenyeret kért. „Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek.” (Jn 6,35–36) Pál, így bátorítja a gyülekezetet: „mi is hiszünk, és azért szólunk. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít… Ezért tehát nem csüggedünk. Sõt… Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,13–14.16.18) Jézus közeli visszatérését ígéri tanítványainak: „de ismét egy kis idõ, és megláttok engem. Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tõletek.” (Jn 16,16.22) „Szívünk pedig örvend, mikor feltámadását magunkra vesszük s látjuk, hogyan gyõzte le javunkra a bûnt, halált és ördögöt, hogy általa mi is örökké éljünk. Ez az igazi, örökre megmaradó öröm” – vallja Luther. Íme, a szerelem öröme a tavasz szépségében: „Megjelentek a virágok a földön, itt az éneklés ideje, gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli elsõ gyümölcsét a fügefa, és a virágzó szõlõk illatoznak. Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!” (Énekek 2,12–13) „Szívbõl szeretlek, Jézusom. / Légy velem vándorutamon / Irgalmaddal a sírig! / Lelkem csak benned bízik. / Felséges Úr…” (EÉ 362,1) G. A.