Az Evangélikus Élet 2012. dec. 23-i számának 3. oldalán találnak tudósítást a könyvbemutatóról. Az alábbiakban ezt az öt dokumentumot olvashatják az elhangzás sorrendjében: 

1 * Giczi Zsolt: Könyvbemutató, 2 * Czente Miklós: Levéltár és múltfeltárás, 3 * dr. Böröcz Enikő: Könyvbemutató, 4 * Köszöntések: 3 levél, 5 * Rőzse István: Záró áhitat.

 GICZI ZSOLT 

Böröcz Enikő

Egyházfő viharban és árnyékban

Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata (1945-1958) I. kötet

című könyvének bemutatása

      A Magyarországi Evangélikus Egyház 1945 és 1989 közötti történetének tudományos igényű feldolgozása évek óta zajlik és elismerésre méltó eredményeket ért el. A vészterhes időszak eseményeit és folyamatait megismerni és megérteni kívánók tájékozódását ma már számos értékes kiadvány segíti elő. Haszonnal forgathatók a XX. század második fele hazai evangélikus személyiségeinek visszaemlékezései, a velük készített interjúkat tartalmazó kötetek, illetve a róluk szóló életrajzok. Egyházi hetilapunkban és folyóiratainkban rendszeresen jelennek meg cikkek és tanulmányok, amelyek a második világháború utáni koalíciós évek, majd az azokat követő négy évtizedes pártállami diktatúra hatását vizsgálják az evangélikusok közösségére. A témakör hozzáértő kutatói magas szakmai színvonalú konferenciákon mutatják be munkájuk legújabb eredményeit és vitatják meg a felmerülő problematikus kérdéseket. Dokumentumfilmek és rádióműsorok foglalkoznak az evangélikus közelmúlttal, s nem feledkezhetünk el az ügynökkérdés vizsgálatára létrehozott egyházi tényfeltáró bizottság tevékenységének méltatásáról sem.

     A magyarországi evangélikusság 1945 utáni helyzetének és sorsának bemutatásában és vizsgálatában újabb jelentős előrelépés az az esemény, amelynek kapcsán ma itt összegyűltünk. Néhány napja hagyta el ugyanis a nyomdát Böröcz Enikő Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata (1945-1958) című könyve. A mű szerzője 1993 óta foglalkozik tudományos szempontból az evangélikus egyház történetének alakulásával a második világháborút követő időszakban. Ezen belül külön figyelmet szentelt Ordass Lajos püspök tevékenységének. Az elmúlt csaknem két évtized során alaposan megismerte a témakör szakirodalmát és maga is jelentősen hozzájárult annak gazdagításához. Egyháztörténészi munkája eredményeként 17 ide vonatkozó tanulmánya jelent meg részben más szerzőkkel közösen készített kötetekben, részben olyan folyóiratokban, mint a Credo, a Lelkipásztor és a Keresztyén Igazság. Az Evangélikus Élet, a Szózat és az Erős Vár című lapokban közreadott cikkeinek száma meghaladja a hatvanat. Előadásokat tartott hazai és külföldi konferenciákon. Utóbbiak Dániában, Norvégiában, az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és Szerbiában megrendezett tanácskozások voltak. Munkahelyén, az Evangélikus Országos Levéltárban számos kutatónak nyújtott értékes segítséget a hazai evangélikusság történetének feldolgozásához.

     Időközben az Evangélikus  Hittudományi Egyetemen folyó doktori képzés hallgatójaként tökéletesítette egyháztörténeti tudását. 2006 novemberében védte meg PhD disszertációját, amely a következő címet viselte: Ordass Lajos második „aktív” püspöksége. A Magyarországi Evangélikus Egyház története az 1956. november 1-je és 1958. június 17-e közötti időszakban. Miután lehetőséget kapott doktori értekezésének megjelentetésére, úgy határozott, hogy a hitvalló püspök életéből vizsgált szakaszt kiterjeszti egészen Ordass 1978-ban bekövetkezett haláláig. Fáradhatatlan tevékenységével azonban olyan bőséges forrásanyagot gyűjtött össze, hogy annak feldolgozása messze meghaladja egy könyv terjedelmét. Ezért döntött úgy, hogy két kötetben mutatja be a püspök megpróbáltatásokkal teli szolgálatát és azon keresztül az evangélikus egyház korabeli életét. A most kiadott első rész az 1945-től 1958-ig terjedő periódust, tehát Ordass két „aktív” egyházvezetői időszakát és a kettő közötti félreállítottság és üldöztetés éveit tárja olvasói elé.

     Böröcz Enikő tizenegy nagy egységre bontva tárgyalja a témát. Indulásként Ordass 1945 szeptembere és 1948 szeptembere közötti első „aktív” püspökségének eseményeit mutatja be sokoldalú megközelítésben. Ezt úgy teszi, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban történteket összekapcsolja a korabeli hazai és külföldi politikai és társadalmi folyamatokkal, s kitér a nemzetközi egyházi szervezetek ezekkel kapcsolatos magatartására. Így az elemzett kérdéskört a lehető legszélesebb történelmi háttérbe illeszti szervesen bele. Ezt a módszert követi a szerző a kötet többi fejezetében is. Ugyanakkor rendszeresen kitekint a katolikus és a református egyházban történtekre és megvizsgálja azoknak az evangélikusság körében lezajló változásokkal való összefüggéseit. Ennek során új, értékes adalékokat szolgáltat a két nagy keresztény egyház adott időszakra vonatkozó történetéhez. Ezért aztán a XX. századi magyarországi katolikus és református egyháztörténet iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják a könyv lapjait. Az első fejezetet az Ordass elleni koncepciós per bemutatása zárja.

     A második rész a püspök börtönbeli életével foglalkozik. Ezzel párhuzamosan a szerző bemutatja azokat – a börtönfalakon kívüli – változásokat, amelyek Ordass Lajos tisztségéből való egyházi eltávolításához vezettek. Feltárja az 1950-es egyházi eljárás szabálytalanságait és ismerteti az esettel kapcsolatos külföldi reagálásokat. A könyv harmadik nagy egysége Ordass 1950 és 1956 közötti „árnyékban” töltött korszakát veszi vizsgálat alá, melyet Böröcz Enikő a „belső emigráció” idejének nevez. Nyomon követi ezeken az oldalakon azt, hogyan alakult az evangélikus egyház helyzete a pártállami diktatúra erőszakának terhe alatt.

     Külön fejezetet (a negyediket) szentel a szerző az úgynevezett Pietro akció ismertetésének. Ebből megtudhatjuk, hogy a Pietro név Ordasst takarta. Az akció pedig nem volt más, mint a nyugatról nem hivatalos úton érkező egyházi segélyeknek a püspök titokban történő irányításával lebonyolított elosztása. Bámulatos az a találékonyság, amellyel Ordassék a legsötétebb elnyomás idején megoldották a cseppet sem veszélytelen eljárás gyakorlati megvalósítását. Az ötödik rész azokról az 1956-ban lezajlott eseményekről szól, amelyek megelőzték és előkészítették Ordassnak az őt jogosan megillető püspöki tisztségbe való visszatérését. Ezeken az oldalakon a könyv írója ismét párhuzamosan elemzi az evangélikus egyházban a forradalmi időben történteket a katolikus és a református közösségekben tapasztalható változásokkal.

     A kötet hátralevő fejezetei – a hatodiktól a tizenegyedikig – a magyarországi evangélikusság sorsának alakulását vizsgálják Ordass Lajos második „aktív” püspöksége idején. Az 1956 novemberétől 1958 júniusáig terjedő hónapok történéseit tárgyalva a szerző Ordass tevékenységének bemutatása mellett részletesen foglalkozik a korszak másik kiemelkedő egyházi vezetőjének, Túróczy Zoltánnak püspöki szolgálatával. Természetesen a kötetben nem itt kerül elő először Túróczy neve. Hiszen az olvasó a korábbiakban már értesülhetett arról, hogyan alakult az ő sorsa a második világháború után és miként viszonyult Ordass megingathatatlan egyházvédő magatartásához. A könyv írója helytállóan állapítja meg, hogy az 1940-es évek második felében és az 1950-es évek elején voltak eltérések Ordass és Túróczy egyházpolitikai álláspontja között. Az 1956-58-as időszakban viszont alapvetően megegyezett felfogásuk és jól együtt tudtak működni az egyház irányításában. Ezért ezt a periódust a szerző Ordass-Túróczy-korszakként interpretálja és kifejezi azt a meggyőződését, hogy „a Magyarországi Evangélikus Egyház 1945 utáni történetének legáldottabb időszakát jelentette”.

     Az egyházi élet ekkor tapasztalható újjáéledésének azonban hamarosan útját állta az 1956-os forradalom leverését követően fokozatosan megerősödő pártállam beavatkozása az evangélikusság vallási ügyeibe. Az ezt a folyamatot elemző oldalak szemléletes képet rajzolnak az evangélikus egyházon belüli visszarendeződésről, amely elvezetett Ordass másodszori eltávolításához egyházvezetői tisztségéből. Láthatjuk, hogy ekkor a püspök  passzív rezisztenciát tanúsított a rá és egyházára nehezedő állami kényszerrel szemben. Ebben eltért magatartása az 1945-től 1948-ig tartó aktív ellenállásától.

     Böröcz  Enikő  ezeket  a  történéseket  vizsgálva  nem   kerüli  meg  az úgynevezett kényes kérdéseket sem. Például a könyv hetedik fejezetében foglalkozik az evangélikus egyházban 1948 és 1958 között a pártállami hatóságoknak titkos jelentéseket adók személyével és beszámolóik tartalmával. A külső megfigyelők tevékenységére szintén kitér. Itt – ugyanúgy, mint a kötet egészében – igyekszik a lehető legtárgyilagosabban elemezni a   témát és levonni következtetéseit.

     A kötet értékei közül szeretném kiemelni, hogy szerzője a rendelkezésére álló szakirodalom és a nagy számú nyomtatott forrás mellett rendkívül bőséges levéltári dokumentumanyagra támaszkodott műve elkészítésekor. Szorgalmas kutatómunkát végzett külföldi és hazai levéltárakban. Előbbiek között az Amerikai Egyesült Államok, Svájc és Németország egyházi és világi gyűjteményeit látogatta meg. Magyarországon az Evangélikus Országos Levéltár, a Magyar Országos Levéltár, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, valamint a Budapest-Deák téri evangélikus gyülekezet  levéltára iratanyagát tanulmányozta. Ilyen módon számos forrást használt fel, amelyeket eddig sem a nagyközönség, sem a szakemberek nem ismertek.

     Az összegyűjtött imponálóan bőséges tényanyagra, valamint a vizsgált időszakot átélők személyes visszaemlékezéseire támaszkodva magas színvonalú összefoglalást adott választott témájáról. Ezzel olyan átfogó elemzést készített evangélikus egyházunk 1945 és 1958 közötti történetéről, mely meggyőződésem szerint nélkülözhetetlen lesz azok számára, akik ezzel a kérdéskörrel foglalkoznak.

     Nagy előnye a műnek, hogy írója egyháztörténeti képzettsége mellett lelkészi végzettséggel is rendelkezik. Így hitelt érdemlően tudja bemutatni a történelmi folyamatok egyházi hatásainak teológiai vetületét. Olvasói tájékozódását a szerző a könyv szövegéhez csatolt szakszerű jegyzetekkel igyekszik elősegíteni. Ezek mindig pontosan jelölik meg felhasznált forrásait, időnként pedig hasznos magyarázatokat tartalmaznak a fő szövegben előforduló ─ nem közismert ─ tényekre és fogalmakra vonatkozóan.

   Megállapítható, hogy Böröcz Enikő a könyv írásakor a történészi szakma szabályait figyelembe véve, a lehető legnagyobb tárgyilagosságra törekedve vonta le a vizsgált tényekből adódó következtetéseit. Ennek ellenére persze előfordulhat, hogy a kötet olvasói között akadnak majd olyanok, akik egyes esetekben nem értenek teljesen egyet a szerző megállapításaival. Egyet azonban senki nem vonhat kétségbe. Nevezetesen azt, hogy Böröcz Enikő tollát a mű elkészítése közben a Jézus Krisztus és az Ő egyháza iránti őszinte szeretet és rendíthetetlen elkötelezettség vezette. A kötetet elolvasása után azzal a jóleső érzéssel tettem le, hogy egy hiteles személyiség értékes alkotásával gazdagodott az evangélikus egyháztörténeti szakirodalom.

     Az  elmondottak  alapján  a  könyvet ajánlom  mindazoknak az evangélikus egyháztörténet iránt érdeklődőknek, akik hosszabb-rövidebb ideig személyesen megtapasztalták, hogy milyen volt az élet és a vallásos emberek sorsa a pártállamban. Ők ugyanis számos új információt szerezhetnek arról, hogy milyen mögöttes, eddig a nagyközönség előtt rejtett tényezők mozgatták az ismert folyamatokat. Buzdítom azonban a mű elolvasására a fiatalabb nemzedék tagjait is, akik már csak hallomásból tudnak a rendszerváltás előtti időkről. Ők a kötet oldalait forgatva szemléletes képet kaphatnak egy letűnt korszak számukra néha hihetetlennek látszó világáról.

     Várom a könyv folytatását, írójára és olvasóira pedig Isten gazdag áldását kérem! 

                                                                                                                                          CZENTE MIKLÓS

Levéltár és múltfeltárás,

avagy gondolatok Böröcz Enikő könyvbemutatója kapcsán

(2012.dec.12. Deák téri templom) 

Idézetként Gömör költőjének, Tompa Mihálynak egy sorát választottam, a „Madár, fiaihoz” c. verséből: „Száraz ágon hallgató ajakkal, meddig ültök még csüggedt madarak?”

  Giczi Zsolt alapos és szakszerű könyvbemutatója után engedjenek meg a könyv létrejötte kapcsán néhány, kissé szubjektív gondolatot. Úgy vélem, a  téma talán nem is előadást, hanem inkább hozzászólást, töprengést, párbeszédet igényel, valahogy a „négy-öt magyar evangélikus összehajol” stílusában.  

A múltfeltárás témája az evangélikus egyház viharos, nehéz, háború utáni 40-45 éves korszakára vonatkozik elsősorban, de ez nem azt jelenti, hogy az ezt megelőző korok, akár érdektelenek akár eléggé feltártak lennének. Így a múltfeltárás, a közelmúlt története tágabb értelemben kiterjed a II.világháború, a két világháború közti időre, sőt a forradalmak korára is. E kor feltárása kapcsán több dilemma vetődik fel: Hogy is áll e kor kutatása? Szükség van-e erre egyáltalán, vagy nézzünk előre, és hagyjuk a múltról folyó sokféle, terméketlen, érzelmi alapú, személyes vitát? Húsz éve talán azt mondhatták: még korai ezekkel foglalkozni, még túl sokan élnek a kor résztvevői közül, sokakat érint személyesen. Ma meg éppenséggel azt mondhatják, húsz év után már nem érdemes ezzel az időt tölteni, hiszen már jórészt meghaltak azok, akikről szó van és halottakról jót vagy semmit. Sokan kételkednek benne, hogy a „mai fiatalok”, akik nem éltek akkor, nem érzékelték e nehéz kor kényszereit, egyáltalán megérthetik-e ezt a kort? Van aki azt mondja, hogy olyan sok emberi sérelem keletkezett, ami miatt az érzelmi hozzáállás dominál, nem az objektív. Ráadásul a baráti és rokoni szálaktól keresztül-kasul behálózott egyházban „minden-mindennel” összefügg és ez sem könnyíti meg az objektivitást.  

E sok kétellyel szemben felhozható, hogy korunk, napjaink a sokféle nemzeti, társadalmi, egyházi problémája közepette, mikor az „eresztékek csikorognak”, érezzük, hogy „valahol utat vesztettünk”, tájékozatlanok, tanácstalanok vagyunk, szükségünk lehet iránymutatásra.

Ehhez segítene az egészséges önismeret, amelynek elengedhetetlen feltétele az őszinte múltfeltárás (németül Vergangenheitsbewältigung). Az ősök iránti tiszteleten túl erre tehát gyakorlati okból is szükség lehet, úgymond ezt a „keserű pirulát” nem lehet megspórolni.  

A múltfeltárás teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdéseiről hat éve az EBBE egy előadássorozatot alapján kötetet adott ki, amelynek felvetéseit mai is érdemes tanulmányozni. Ebben, a történeti résznél utalok arra, hogy milyen nehéz az „igazság kecskéjét” úgy jóllakatni, hogy az „érzékenység káposztája” is megmaradjon. Pedig alapvető kérdésekben szükség lenne bizonyos konszenzusra kialakulására. Hogy ez nem könnyű, saját magam is tapasztaltam, mikor a néhány éve, a Deák téren megrendezett múltfeltáró sorozatban Dezséry Lászlóról referáltam: utána odajött valaki: tudja, hogy sokkal keményebben tudtam volna fogalmazni, de hát látja, milyenek a körülmények. Más meg úgy érezte, hogy túl kritikus szigorú voltam. Tehát ugyanazon személy kapcsán tartott előadás éppen ellentétes érzelmeket válthat ki!  

Ha végigtekintünk a múltfeltárás elmúlt évtizedekbeli történetén, észrevehetjük a „három T” érvényesülését: 89 előtt a tiltást, a 90-es években (kezdetben még elég nehezen) tűrést, majd az ezredforduló után kezdünk a – még meglehetősen óvatosan támogatott fázisba érni.

Feltehető-e a kérdés: kinek a „dolga” az egyházi múltfeltárás? Az egyházi vezetésé, az egyházi értelmiségé, az ifjúságé? Vagy netalán az egyházi ellenzéké és a nyugati magyar evangélikusoké? Hogyan találhatnak egymásra itt hajdani vezetők és vezetettek, hajdani sértettek és hatalmat gyakorlók?  

Enikő véleménye szerint – az utóbbi kibontakozó, főleg belügyi iratokra támaszkodó - tényfeltárás korában is a magyar evangélikus egyház történetét elsősorban saját sorsából, saját iratai alapján lehet megírni és megérteni. Az ügynökkutatáson túl tehát az egyház egészének a történetét kellene kutatni. A résztörténeteken túl, az összefoglalásoknak is fontosak lennének, a tájékoztatás, a további eszmecsere szempontjából. Sokkal szervezettebben és rendszeresen kellene a fontosabb korszakokat, súlyponti személyeket kutatni, amihez ösztöndíjak, konferenciák, pályázatok, kiállítások és főleg képzett, elkötelezett kutatók kellenek.  

De a cipész maradjon a kaptafánál, és azt keressük, mit tehet az ügyben a levéltár.

Legfőképpen forrásbázist tud biztosítani a kutatás számára. A levéltárba bekerült hivatalos egyházi szervek, országos egyház, püspöki hivatalok iratainak alapos jegyzékelése, feltárása mellett külön gyűjteményként létrehoztuk az Ordass-gyűjteményt, amely a 20.szd-i, súlypontilag az 1945 utáni egyháztörténet forrásait gyűjti. Kialakítottunk egy fotótárat, egy idős lelkész közreműködésével 10-15 doboznyi és 10 albumnyi fényképet jegyzékeltünk, a fényképanyag azóta is nagyon keresett újságcikkek, kiadványok illusztrálására.

Erőnkhöz képest segítjük a múltfeltáró kutatást. De komoly korlátot jelent a raktárak zsúfoltsága, beteltsége. Pedig fontos lenne a levéltári raktárkapacitás bővítése, hiszen az utóbbi tíz évben lényegében az egyházi szervek iratait már nem tudjuk átvenni, így csak a kisebb hagyatékok, anyagok kerülnek be. De ezek is nagyon lényegesek, mert a hagyatékok a történelem alul-, oldalnézetbeli és személyes látásmódját biztosítják. Fontos lenne a „hagyatékápolás” erősítése, annak tudatosítása, hogy csak abból tud majd dolgozni a kutatás, amit beadnak a levéltárba. A bonyolult, szövevényes korszak minél alaposabb feltáráshoz pedig szükség van minél több és sokféle anyagra, fontos lenne tudatosítani, hogy az egyházban jelentős tisztséget betöltők irataira, tapasztalatára, esetleg emlékezéseire. Sajnos van hír eltűnt vagy elpusztult iratokról is. A szóbeli emlékezet (oral history) gyűjtése is fontos lenne, de ez már jórészt túlmegy a levéltár illetékességén.  

A közelmúlt feltárásában a levéltár részéről aktívan is részt vettünk, több levéltári munkatárs dolgozott fel különféle témákat. Az Evangélikus Élet 70 éves évfordulója alkalmából a teljes 70 év sajtó- és egyháztörténetéről írtunk összefoglalót. Az evangélikus iskolaügy virágkorából, neves iskolák és tanárok, főleg a Fasor, Deák téri Leánygimnázium történetéből jelentek meg feldolgozások. A két világháború közti korszak feltárása érdekében a Raffay pályázaton résztvettek a kollégák, a gyűjteményekkel pedig Raffay-konferenciát szerveztünk. Foglalkoztunk az Üllői úti Luther Otthon történetével és Maléter Pál evangélikus vonatkozásaival.  

A levéltár munkatársai közül persze Enikő ásta bele magát legalaposabban e témába. Egyházának hűséges híveként az egyházi, teológiai, keresztyén álláspontot fontosnak tartja.

Enikő családi háttere, indíttatása híven tükrözi az egyházi közelmúlt nehézségeit.

Az „életből vett történelemóra” miatt nem könyvekből és távolról, hanem kiskorától és nagyon is közelről kellett megismernie azt a poklot, amit „népi demokráciának” neveztek. Ahol a későbbi Kádár-korszakban ünnepelt regényíró Berkesi András, a háború után szadista vallató- és verőlegényként működött, emberi sorsok derékbetörésére szakosodva, Enikő szülei is az ő karmába kerültek. Enikőnek is kisgyerekkortól meghatározó élménye lett az árvaház, a számkivetettség, a margóra sodrottság. Ugyanakkor a jó emberek megértő közösségét, Sztehlo Gábor támogatását is megtapasztalta. E kettősség későbbi életét is elkíséri: édesapját a szibériai, vorkutai haláltáborból visszaengedik, de a magyar egyház már nem fogadja vissza, hazai „számkivetés a sorsa”.  

Ilyen háttér mellett választja Enikő a lelkészi hivatást. 1975-ben végzett  a teológián: első önálló női lelkészként működik, négy falunyi kis dunántúli gyülekezetben. Jellemző módon avatást végző püspöke súlyos alkoholos befolyásoltság alatt végzi a szertartást. Női lelkészként helytáll a TSZ-elnökök és vidéki párttitkárok kádári világában, hívei tisztelik, látják, hogy értük tesz, egyházáért buzog.

Káldy halála után van alkalma svájci ösztöndíjra menni, magát továbbképezni, egy emberibb világot megismerni. 1990 óta, 22 éve kerül az Evangélikus Országos Levéltárba. Óriási munkával elkészíti a kézirattár katalógusát, kincseket érő latin, német kéziratokat átböngészve, jegyzetelve. Ez lesz mintegy „levéltári székfoglalója”: 1993-tól evvel kiérdemli a tudományos munkatárs helyzetet. Ekkor választja, nemcsak kutatási területként, hanem élethivatásnak is az 1945 utáni evangélikus egyháztörténetet.  

Valódi „partizánként”, önállóan alakítja ki munkamódszerét, tanul bele az egyháztörténetkutatás csínyjába-bínjába. Önálló stílust, módszert dolgoz ki e nehéz korszak feltárására. Nem hagyja magát sem a bölcs hallgatás és elvtelen kompromisszumoktól elcsendesíteni, de elvi radikalizmusát a források sine ira et studio tanulmányozása, a rengeteg általa feltárt forrás tereli szakszerű mederbe, csiszolja és tartja a tudományos elvek kordájában. Két évtizede szó szerint éjjel-nappal témájával foglalkozik, annak él. Szinte mániákusan kutatja végig, jó érzékkel kiválasztva, a korszak legfontosabb forrásait. Szívós, kitartó módján nem engedi magát az értetlenségtől, gáncsoskodástól sem félresodortatni. A Magyar Országos Levéltárba került Állami Egyházügyi Hivatal 50-es évekbeli evangélikus iratait példaszerűen feldolgozza, egy máig kéziratban maradt munkájában. Volt, mikor Országos Levéltári kutatását a levéltár vezetése nem akarta engedélyezni, de addig járt utána, míg kénytelenek voltak visszaengedni az iratok közé. Még elgondolkodtatóbb, mikor 1994-ben egy újságbeli interjúra hivatkozva az egyházvezetés Enikőt felfüggesztette állásából, de széleskörű tiltakozás hatására egy fél év múlva visszahelyezték a levéltárba.  A „nehezen tűrt”, semmiképpen sem támogatott, rögös úttal teli korszaka volt ez az egyházi múltfeltárásnak!  

Az egyházi levéltárban 16 éve dolgozom, így közvetlen közelből tanúja lehetek annak a hajnalban kezdődő, szinte szerzetesi szorgalmú, elszánt konokságú munkának, amit Enikő végez. Szinte egy szerzetes szorgalmával, vagy egy Kőrösi Csoma megszállottságával, aki a magyarok eleit kereste, kutatja Enikő az evangélikus közelmúltat. Pedig sokan átnéztek a feje fölött, legyintettek háta mögött, sokakat zavart őszinte szókimondása. Még az akkori egyházi ellenzéknek számító Ordass-körben sem fogadták osztatlan elismeréssel, mikor jelezte, hogy a sokak által tisztelt Deák téri lelkész, Keken András is jelentéseket írt. Másik oldalról meg azt mondták: minek Ordass-ból bálványt csinálni, elég a Szépfalusi-féle lila kötetsorozat, Terray László életrajza.  

Enikő egyszemélyes intézményként tovább dolgozott: egyes fontos, addig alig méltatott forráscsoportokat tárt fel, szakkérdéseket mutatott be: pl. a püspökkari konferenciák korát. Olyan eldugott lapokban jelentek meg írásai, amiket érdemes lenne újrafelfedezni, kiadni, az egyháztörténet kutatásnak segítségére lenne.  

Enikő a megszerzett korismeretére alapozva vágott bele korszakának további, elmélyült, magas tudományos igényű feldolgozásába. Ennek érdekében 2001-től beíratkozik a teológia doktori tanfolyamára. Merészen, a legfontosabb külföldi levéltárakhoz fordul, hogy a magyar evangélikus egyháztörténetet beleágyazza a szélesebb nemzetközi környezetbe: 2003-ban Amerikában, az evangélikus egyház chicagói központi levéltárában, majd Genfben a Lutheránus Világszövetség levéltárában, majd 2004-ben Berlinben, állami és evangélikus levéltárakban kutat, senki által még nem érintett, a magyar kutatók elől rejtve maradt anyagot tár fel. 2006-ban sikerrel megvédi e jelen kötet témáját is felölelő disszertációját. Ennek ellenére, talán unortodox, túl kritikus stílusa miatt nem veszik be a tényfeltáró bizottságba.  

Kutatási témáján, anyagán Enikő azonban továbbdolgozik, további anyagokat von be a kutatásba, tk. az idáig családnál őrzött, szerencsésen megmaradt Ordass püspök személyes naplóját, ezt veti össze a levéltári anyaggal. Munkahelyi műhelyvitának is beillő beszélgetéseinkben fejti ki a korszak egyes szereplőinek, eseményeinek elemzését. Talán megengedik a kollégák, ha a levéltár egy kicsit „saját sikereként” éli meg Enikő könyvének megjelenését. Igyekeztünk megfelelő hátteret biztosítani a munkához, támogatni és biztatni. A disszertáció így izmosult, érlelődött folyamatosan könyvvé, azzá a tekintélyes méretű opus-szá, amelyet most kezünkben tartunk. Amely minden mondata, szava mögött saját kutatás, kemény munka áll. A múlt mélyéből felhozott kincs most itt áll előttünk, az egyház épülésére, hiteles tájékoztatására.  

Az evangélikus egyháztörténet háború utáni sorsfordító bő évtizedének bemutatása véleményem szerint az egyházi és világi történetírás nagy nyeresége lesz. Ugyanakkor jelentős mérföldköve lesz e kötet a körülmények és sokak által fékezett egyházi és világi rendszerváltás és múltfeltárásnak is. Mert nagy szükség van az igaz szóra, őszinte hangra, az óvatos elhallgatás és a bölcs kivárás világában. Remélhetőleg a mai rohanó világ nem lép tovább e könyvön, amely leginkább az evangélikus egyház gondolkozó, egyházát féltő híveinek ajánlható. Témája, terjedelme miatt is magáért beszél, arra hív fel, hogy olvassák, gondolkozzanak rajta, sőt mi több vitassák. Mert ha valamit kívánni lehet a könyvnek, hát azt, hogy inkább bírálják, mint hallgassanak róla! 

Tisztelet Enikőnek, akinek köszönjük e művet, köszönjük az óriási munkát, a nem mindennapi teljesítményt, a kitartást és a példaadást!  

Czenthe Miklós, 2012.dec.12.

                                                                                              DR. BÖRÖCZ ENIKŐ  

KÖNYBEMUTATÓ

2012. december 12. 

Elnök Püspök Úr! Püspök Urak! Professzor Urak, Nagytiszteletű Lelkész Urak és Lelkész Úrnők! Gyülekezeti Vezetők és gyülekezeti tagok! Kedves Gyülekezet! Kedves Mindnyájan!

Egy éves csúszással, de nem „megfogyva és megtörve”, ellenkezőleg az Ádventi ünnepkörnek kötelezően kijáró kis, ─ földi─ és nagy ─ örök ─ reménységgel állok itt Önök előtt. Most, amikor útjára bocsátom hatodik könyvemet, amely az előzőekhez képest az eddigi legnagyobb formátumú összefoglaló jellegű munkám!  

Röviden a könyvről. Két főhőse, és egy sajátossága van!  

Az első főhőse: Ordass Lajos evangélikus hitvalló, akinek két aktív és egy belső-emigrációs püspöki szolgálatát tárgyalom, 1945 és 1958 között.   A hitvalló –t szándékosan használom főnévi értelemben, és azt értem alatta, hogy olyan személy, aki Pál apostol szavával élve minden pillanatban „készen áll arra, hogy számot adjon a bennünk lévő keresztyén reménységről”! Égi és földi reménységről. Ordass Lajos ezt a legellentétesebb körülmények között megtette ─ jó s balsorsban ─ ugyanazzal a hűséggel! Az egyik oldalon olyan személyként, aki soha nem aggódott Jézus Krisztus egyházáért, mert tudta, hogy az ─ Jézus Krisztus  élő testeként ─ már győzött, Ura végső visszajöveteléig megmarad, mert azon a poklok kapui sem diadalmaskodnak!  A másik oldalon viszont olyan személyként, aki viszont halála pillanatáig aggódott, küszködött, imádkozott a Magyarországi Evangélikus Egyházért, éspedig ténylegesen aktív, és árnyékpüspökként egyaránt. Ugyanez az elkötelezettség jellemezte a szabad döntése következményeként sajátjává lett népéért, a magyar nép, a világ minden magyarja materiális, szellemi és lelki jólétéért folytatott elkötelezettségében és harcában.  Ordass személyének és művének ebben a kettősségben található az egyik nagy titka.  A soha nem aggódás és a mindig aggódás kettőssége, ez a hitvalló egyik nagy ismertetőjele!  

A hitvalló másik nagy jellemzője a kötelességhez való hűség, amely békés és kritikus helyzetekben egyaránt megmutatkozik. Ennek megfelelően kisebb vagy nagyobb keresztek vállalását jelenti ennek a kötelesség-hűségnek a megmutatása. Ismerjük Ordass esetében ennek a kötelesség-hűségnek a stáccióit!  Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a kötelesség-hűség következményeként rá nehezedő keresztek közül a legfájdalmasabbak nem a totális diktatúra árnyékában önmagának mindent megengedő világi hatalom oldaláról érkeztek, hiszen ezek mintegy „benne voltak a pakliban”, az illető világi potentátok csak a formájukat hozták, nem is tehettek mást! . Hanem azon egyházi személyek oldaláról, akik nem akarták, vagy nem tudták megérteni, hogy az egyház nem „üzletelhet” sem egyes személyeiben, sem közösségeiben egy totális diktatúrával. Kimondhatjuk, hogy Ordassnak a legtöbb szenvedést „belülről” az egyház berkeiből okozták. Ez a tény mély alázatra kell, hogy indítson minden egyes keresztyént, és egész egyházunkat, hiszen, amikor ilyesmit megtörténik, az mindig azt jelenti, hogy az egyház legfontosabb részei már világgá váltak. Minél erőteljesebben történik ez, annál inkább „elvilágiasodik” az egyház, éspedig a szó rossz értelmében. És akkor nem képes sem magának sem a világnak áldást közvetíteni! Az áldások, amelyeket Ordass Lajos, Kendeh György és mások maguk után hagytak, minden esetben kereszt-alakúak!  

Könyvem másik főszereplője maga a MEE, annak teológiai, egyházkormányzati és külföldi ügyekkel kapcsolatos története 1945 és 1958 között. Mint személyek története nyomán elénk kerülő csoporttörténet, sokféle vonást mutat fel. Isteni, krisztusi, és kettejük isteni Lelkét, emellett angyali, démoni, végül emberi vonásokat az Ecce Homo értelmében. Marcus Barth emlékeztetett bennünket többször is arra Baselben,  hogy az Ecce Homo egyszerre hordozza „az ember pusztán önmagában a legborzalmasabb teremtmény a világon” igazságát, és a Megváltónak és a megváltásnak, benne az „új embernek, az új teremtménynek”  a képét. Így állunk a MEE-nak, mint egyszerre látható és láthatatlan valóságnak a története előtt  és az annak nyomán elénk kerülő kép előtt! Egyfelől vigasztalan, másfelől mégis reményteljes kép. Mivel könyvemben a másik két történelmi keresztyén egyház, a római katolikus és református egyházak összefoglaló történetét is megírtam, ezért nyugodt szívvel mondhatom, hogy ezek a történetek, mind a maguk szomorú, mind pedig felemelő vonásaiban, gyakori fázis-különbségeik ellenére alapvető pontokon mégis nagyon hasonlítanak egymáshoz.  

Könyvem jellemzője viszont az, hogy annak megírásához igénybe vettem a common sense,  a józan ész , ezen belül az általános és az egyháztörténetírás szabályait. Egyházi és világi levéltárakban végeztem kutatásokat, itthon és külföldön. Igyekeztem a feltárt adatok üzenetét, többszörös kontroll alá venni, és magának az anyagnak a szavát, speciális üzenetét ki és meghallani. Egyetlen prekoncepcióm volt, ez pedig az a meggyőződésem, hogy a totális diktatúrák senkinek, sem személyeknek, sem közösségeknek, sem egyháznak, sem világnak nem jók! Ellenkezőleg: a végén mindenki és minden csak rosszul jár velük! Vonatkozik ez egyszerre a mai globalista és liberális gondolkodásban, de a fanatizmussá torzult keresztyén  gondolkodásban  jelenlévő  diktatórikus hajlamokra és elemekre is! Az egyes keresztyén és az egyház velük sem üzletelhet!  

Végül aláhúznám, hogy a könyv megírásában kettős szándék vezérelt: az egyik visszaadni Ordass Lajost az egész Magyarországi Evangélikus Egyháznak, a világ-evangélikusságnak, a világ keresztyénségnek, de végső soron a világ minden emberének. És:  átadni a  MEE 1945 és 1958 közötti történetét magunknak és a felsoroltaknak!  A másik az, hogy tudatosítani azt az igazságot, hogy csak akkor van értelme egyháztörténeti részletkérdésekkel foglalkozni, ha azt az adott egészet  már nagyon becsületesen, nagyon sokoldalúan a maga összetettségében feltártuk! Ennek a feltárásnak pedig a hazai és külföldi egyházi levéltárakban van kiindulópontja és a végpontja is. Minden egyéb, állami, világi , esetleg magánlevéltárakban található anyag csak kontroll-szerepet tölthetnek be. Fordítva ülünk a lovon, amikor félredobjuk a saját levéltárainkban található összefoglaló jellegű anyagot, bármilyen szenzációsnak ható világi levéltári anyagok kedvéért. Az eredménye egy ilyen cselekedetnek a végén az, hogy részletkérdéseket felnagyítunk, elveszítjük az egésszel való kapcsolatunkat, és a végén automatikusan megszűnünk keresztyén egyháztörténésznek lenni.  

2006-ban megvédett doktori disszertációmat is,─ Ordass Lajos második aktív püspökségéről és egyházunk 1956 és 58 közötti történetéről is ─ most ezt a munkámat is idős Kendeh György emlékének ajánlom. Ordass Lajos püspökkel nem volt alkalmam találkozni. Kendeh György személyében viszont azzal a Krisztus-tanítvánnyal találkoztam, aki Ordass Lajost figyelve járta végig hűségesen a saját keresztútját. Könyvemben többször felbukkan, hol a szelíd lelkű lelkipásztor, hol az egyház védelmét egyházharc árán is vállaló, Ordass Lajos mellett pedig 1958-tól kezdődően a legkövetkezetesebben kitartó személyként. A kettőt nem lehet egymás ellen kijátszani semmilyen formában. A szelíd lelkű lelkipásztor és az egyházharcot nem „úri passzióból”, hanem  a helyzetből fakadóan vállaló személy ugyanaz a Kendeh György! Aki szétválasztja Kendeh Györgyben és másokban a kettőt, az egyszerre tanúskodik tudatlanságról és kicsinyes számításról! Könyvemben világosan felragyog minden hitvallónak ez a kettőssége.   Ordass Lajos 1972. április 24-én, György napon így írt Naplójában: „Több György–nevű ismerősömre és barátomra gondoltam, legfőképpen azonban hálás szeretettel a rendíthetetlen hűségű Kendeh Györgyre kértem Isten áldását.” Keresztlányával Kendeh Máriával angolul tanultak, életének egyes állomásaiban boldog örömmel vett részt. Az újév elején pedig több éven keresztül örömmel hallgatta a Kendeh Gusztáv és Kotsis Domokos által tiszteletére adott újévi koncerteket! Az, hogy ifj. Kendeh Györgyöt, menyasszonyát, és családjukat esküvőjük előtt Káldy Zoltán úrvacsoráztatta, de végül az édesapa eskethette, Ordass Lajos és id. Kendeh György szeretettől vezérelt „keresztyén összeesküvésének” egyik megnyugtató gyümölcse volt. Mindketten tudták, hogy diktatúrában  a demarkációs vonalak mind a világban mind az egyházban emberi szíveken mennek keresztül. Ennek fájdalmait akarták tompítani az ifj. Kendeh György esküvője előtt kimunkált megoldásukkal. Azt gondolom, hogy maga Káldy Zoltán is örült ennek a végkifejletnek!

Amikor most útjára bocsátom könyvemet, azt kívánom, hogy bátorítson bennünket ez a könyv önvizsgálatra, és ezen keresztül vezessen Istennek tetsző utakra! A keresztyén egyháztörténésznek, de az olvasónak sem kell mindig sem a hőseivel, sem az általa ábrázolt csoporttal mindenben egyetérteni, azonban kötelessége megérteni úgy az egyes ember, mint annak a csoportnak a mozgató rugóit! Megértést igen, mindenben egyetértést, nem kérek a könyv számára!

Otto Dibelius ─ berlin-brandenburgi evangélikus püspök, Ordass Lajos nagy tisztelője, és fordítva ─akivel immár hat hónapja foglalkozom nagy örömmel ─ mondta első, legtöbb figyelmet kiváltó könyvéről, Das Jahrhundert der Kirche , azaz Az egyház évszázada amikor egyik nap hideget, másik nap meleget kapott olvasóitól, hogy „Ha egy könyv körül nincsen csatazaj, akkor nem volt érdemes megírni!” Ezt a csatazajt kívánom könyvem I. kötetének!  

Köszönöm, hogy meghallgattak!  

A beszédet írta és elmondta az Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata. 1945-1958 című könyv szerzője dr. Böröcz Enikő evangélikus egyháztörténész.

                                                                                                                                        3 KÖSZÖNTŐ LEVÉL

KÖSZÖNTÉSEK

PANNONHALMI FŐAPÁTTÓL 

Böröcz Enikő

egyháztörténész

Budapest 

Kedves Enikő! 

Testvéri szeretettel és nagy örömmel köszöntelek Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata (1945–1958)  I. kötete bemutatásakor. Köszöntelek Téged, a szerzőt és kollégát és a könyvbemutatón résztvevőket is.

Csupán azt tudom távollétemre mentségként felhozni, hogy ma és ugyanebben az órában mutatjuk be a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán az Örökség és küldetés c. bencés rendtörténeti kötetünket. 

Kedves Enikő!  

Ismerem azt a hitből, hivatásból és tudásból, valamint élettapasztalatból fakadó szorgalmat és következetes munkát, amellyel Ordass püspök úr életművével foglalkoztál, és amely kitartó munkának első kötete most a kezünkben lehet. Isten áldjon érte! A történészek rendkívül fontos és értékes szolgálatát nyújtottad egyházadnak és a küzdelmes sorsú magyarországi kereszténységnek.

 Köszönöm, hogy Ordass püspök úr hitvalló élete munkásságod révén ma is tanít mindannyiunkat. 

Köszönöm, hogy e munkában rész szerint magam is bekapcsolódhattam. Szeretettel emlékezem meg itt idősebb testvéredről, tanácsadódról Sólymos Szilveszter bencés atyáról, aki Téged életed során, ebben a munkában is mindig bátorított. 

Szívből kívánom, hogy Ordass püspök úr életművének, tanúságtételének ismerete erősítsen bennünket az Úrhoz való szeretetünkben és hűségünkben, hiszen mi is „viharban és árnyékben” élünk. 

Testvéri szeretettel és tisztelettel köszöntelek. 

Várszegi Asztrik sk. 

Pannonhalma, 2012. december 11.

                                                             TERRAY LÁSZLÓ (NORVÉGIA)

Lassan több mint  25 éve szabad már Ordass Lajos nevét emlegetni a magyar evangélikus egyházban, és jövőre lesz 35 éve, hogy Ordass Lajos  eltávozott ebből a világból. Megvan tehát egy bizonyos időbeli, történeti/történelmi távolság ahhoz, hogy megjelenjen egy átfogó és részletes  Ordass-életrajz. Ugyanakkor a szerző, munkája közben mégis annyira közel állt Ordass korához,  hogy Ordass Lajosnak néhány kortársát és sorstársát (és persze magát a kort is) személyesen is ismerhette.  

Ami aztán a levéltári kutatást illeti, külön elismerésre méltó, hogy a szerző a kutatást magyarországi források mellett  külföldi levéltári forrásokra is kiterjesztette, -  Berlinben, Genfben, és az Egyesült Államokban.  

Fő feladata ennek a könyvnek mégsem az lesz, hogy afféle írásbeli „emlékmű” legyen a közelmúlt egyháztörténetének egy fénylő alakja felett. Ezen túlmenőleg indítást adhat arra, ami Ordass Lajos életének és szolgálatának legfőbb mozgatója volt s amit Dietrich Bonhoeffer a Krisztuskövetés (Nachfolge) szóval írt be a teológiatörténetbe és az egyháztörténetbe.  

Öröm a könyv megjelenése, - legyen elkötelező, inspiráló az olvasása.  

Sande, Norvégia, 2012. december 11.

David BAER morálteológus TEXAS (USA)  

Kedves Testvéreim, Barátaim! 

Nagy örömmel értestem, hogy dr. Böröcz Enikő Ordass Lajos hitvalló püspökről szóló könyve megszületett. Az ünnepélyes könyvbemutató alkalmából köszöntelek benneteket egy a 90. zsoltárból vett idézettel:  

Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.

Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött

Öröktől fogva mindörökké

vagy te, ó Isten!      

Mikor a történelemről van szó, szokás idézni a spanyol filozófus George Santayana híres mondatát: „Those who cannot remember the past are condemned to repeat it.” Ebben a mondatban sok igazság van, de a történelem megismerése még annál is fontosabb, mert a jövőnk mindig a múltból adódik. Nemzedékről nemzedékre úgy zarándokolunk, hogy mind a lehetőségeinket mind a meglátásainkat az előttünk járók határozzák meg. Aki azokat nem ismeri meg, önmagát se ismerheti, és akarva-akaratlanul a tudatlanság foglyává válik.  

Mennyire fontos az a sok erőfeszítés és több éves alapos kutatás, amelyet dr. Böröcz Enikő fordított a Magyarországi Evangélikus Egyház történelmének feltárására? Az ilyen munka nélkül az evangélikus egyház nem találhatja a helyét a jövőben, mivel nem lehet a közelmúlt tanulságairól és a jövő lehetőségeiről értelmesen vitatkozni addig, amíg nem ismerjük annak a múltnak a tartalmát. Köszönöm a szerzőnek a sok munkáját és gratulálok neki.   

Tisztelettel fogadtam a szerző azon kérését, hogy írjam meg a könyve utószavát, különösen annak tekintetében, hogy Ordass hagyatékáról volt szó. Ordass valóban egy olyan egyéniség, akiben felfedezheti az egyház az iránytűt, és ezt az iránytűt próbáltam az utószóban felvázolni. Nem hiszem, hogy a mai eseményen még jobban ki tudnám fejezni a gondolataimat, azért kérem az összegyűltek elnézését, hogy a saját írásomat idézem:  

„Ordass hűségét abban látjuk, hogy nem volt hajlandó engedni a püspöki hivatalából származó kötelezettségeiből, még akkor sem, ha azzal saját megélhetésének lehetőségeit korlátozta. Mikor Ordass hűségét látjuk, akkor azt a nagy hitét is látjuk, amelytől indíttatva minden olyan megfontolást félretett, amely a kötelezettsége ellen szólt, bármilyen rossz is lett a következmény. . . .Ordasst a püspöki szolgálata iránti hűsége oda vezette, hogy le kellett mondania az egyház jövője iránt érzett felelősségről. . . . .Az egyház nem emberekre épül, hanem Krisztusra, aki azt ígérte tanítványainak: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”  Az ember csak akkor hiszi, hogy emberek tetteitől függ az egyház, ha nem bízik teljesen Krisztus szavában, ha nem bízik Isten gondviselésében, ha nem tökéletes a hite. Ordass hitvallása fényében tudjuk, hogy a hűséges ember nem saját magára bízza az egyház jövőjét, hanem az Isten kezébe adja.” 

Ordass tanúbizonyságának szerintem üzenete is van a mindenkori egyháznak, ahogyan utószóban leírtam:

„Mivel nem felelősek az egyház tagjai az egyház létéért, nem a politikán keresztül kell, hogy keressék az egyház helyét a társadalomban. A politika ugyanis mindig arról szól, hogy hogyan lehet az érdekünket érvényesíteni, és a befolyásunkat növelni. Azonban az ilyen társadalmi befolyás nem lehet az egyház célja, csak következménye lehet annak, hogy az egyház a valódi célját keresi. Ez a cél pedig az, hogy szolgálja az evangéliumot, és tanúskodjon a keresztyén igazságról. A hűséges egyház olyan példát nyújt a mindenkori társadalom számára, amelynek Ordasshoz hasonlóan saját ereje van, és ez vonja magához az embereket. Ezzel ellentétben a politizáló egyház politikai tényezővé válik, az ilyen egyház hatása változó politikai erejétől függ. Az ilyen egyház a maga legrosszabb formájában világi érdekekkel fedi el az egyház valódi üzenetét és elidegeníti az embereket.”

Isten áldását kérem a könyv minden olvasójára, hogy eszükkel, szívükkel, és hitükkel ragadják a Ordass hitvallásának és a róla szóló könyvnek az üzenetét, hogy valóvá váljon Isten népéért Mózes imája: 

„Övendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál,

annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!

Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon és méltóságod fiaikon! 

Kezeink munkáját tedd maradandóvá

Kezeink munkáját tedd maradandóvá!” 

David BAER

                                                                                                                                               RŐZSE ISTVÁN 

                                                                                                                       Könyvbemutató Deák tér, 2012. dec. 12. Záró áhítat 

„Ettől fogva tanítványai közül sokan

visszavonultak, és nem jártak vele többé.

Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől:

’Vajon ti is el akartok menni?’

Simon Péter így felelt:

’Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde

van nálad.

És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy

az Istennek Szentje’.”          (Jn 6,66-69.)

VAJON…

Kedves Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

A felolvasott igéből, Jézus szavaiból bátorítás csendül fel.

Gondolhatná talán valaki, hogy a tizenkettőhöz intézett szavaiban bizonytalanság húzódik meg: „Vajon…”

Jézus földi működésében sorsfordító változás történt, amikor követői közül sokan nem jártak vele többé. Viszont a tizenkét tanítvány nem egészen érti a sok jel után, miért történik ez, s miért éppen így, hogy még a tanítványok közül is sokan visszavonulnak.

Nem lehet azt mondani, hogy csalódtak Jézusban, sőt a hatodik fejezet előző szakaszai Jézus gyógyításairól, az ötezer megvendégelésről és csodáiról szólnak. Akik pedig meggyógyultak, akik jól laktak és csodáit látták, azok inkább keresik, nemhogy hátat akarnának neki fordítani.

A sorsfordító változás abban áll, hogy kiderül Jézusról a teljes igazság. Ez az, amit többek nem tudnak elfogadni, elviselni. Ő a szabadító, az üdvözítő, a megváltó, akitől az emberi lét végső fokon függ Isten akarata szerint: az élet kenyere, amely mennyből szállt alá, amely életet ad, új életet teremt, és örök életet ajándékoz, az embernek, a bűnös embernek.

Akkor is akadtak, akik nem hitték el, hogy létezik ilyen nagy lehetőség. Akkor is voltak, akik leszűkítették Isten megmentő irgalmát egy-egy eseményre, amelyben Isten csodáját látták életükben vagy a történelemben, de hogy egész létünkre lenne szabadítás, üdvözítés, megmentés, megváltás a mindenható Istentől, ez már túlment hitükön. Megint mások bár hallottak valamit Isten ígéreteiről, a Messiásról, az üdvkorról, de hogy mindez Jézus Krisztusban teljesedett volna be, el nem tudták fogadni. Ezért szólít meg bátorítóan Jézus Krisztus ma az igén keresztül, hogy mi is döntsünk mellette.

Ahogy Péter is döntött. Hallottuk bizonyságtételét, és ismerjük egész életét egészen a vértanúságig. Az evangéliumot, az örömhírt prédikálta, Jézus Krisztus nevében gyógyított, vigasztalt, hirdetett bűnbocsánatot a megtérő bűnösnek. Az ő bizonyságtételére építette és építi egyházát Jézus Krisztus.

A most bemutatott könyv, dr. Böröcz Enikő egyháztörténeti munkája, D. Ordass Lajos evangélikus püspököt állítja elénk, aki viharban és árnyékban, Jézus Krisztus bátorító szavára meghozta a maga döntését feltámadott Ura, Urunk mellett, akinek bátorító szava ma minket is döntés elé állít.

            Európában több helyen pellengére állították az Iszlám szent könyvét, a Koránt, és prófétáját, Mohamedet. Magyarországon ilyesmi nem történt, pedig történelmünk egyik tragédiája kapcsolódik a moszlim, azaz az oszmán birodalom hódításaihoz.

A kereszténység felvétele sok áldást hozott hazánkra évszázadokon át, ennek ellenére újra és újra tapasztalhatunk keresztény-ellenes támadásokat hazánkban: nemrég Szegeden nagyon ízléstelenül egy úgymond „művészi installáció” pont az utolsó vacsorát-úrvacsorát gúnyolta; legújabban pedig a Műcsarnok körüli viták kapcsán született „falfirka” rántja sárba azt, ami a kereszténységnek szent.

Emlékezzünk csak Ézsaiás próféciájára (az 53. fejezetben), aki azt hirdette az eljövendő Jézus Krisztusról, hogy aki betegségeinket viselte, aki fájdalmainkat hordozta, akinek sebei által gyógyulunk meg, az megvetett, sőt olyan volt mintha éppen Isten csapása sújtaná és kínozná, mégis ő, aki a bűnösökért szenved, vétkeinket hordozza, közben jár a bűnösökért, aki által Isten megmentő terve megvalósul.

Ha hozzávesszük még azt is, hogy korunk a mammonban, a pénzben látja minden emberi létkérdésre a választ, a megoldást; hogy korunk mennyit áldoz a mammon, a pénz mellett szóló, sokszor erőszakos, propagandára, valamint a róla szóló, sokszor tolakodó, reklám sikerére; ami tömegeket tud eltántorítani és elkábítani, - egyre sürgetőbb a válaszadásunk Jézus Krisztus kérdésére, egyre sürgetőbb személyes döntésünk mellette: hogy mi sem akarunk elmenni mellőle, sőt hogy mi is őt akarjuk követni életünk minden napján.

Nem futamodunk meg, még akkor sem ha ezért szenvedés is jár – ahogy ezt a bemutatott könyvből is megláthattuk -, hanem inkább oltalma alá menekülünk, még inkább belé kapaszkodunk. Maga Jézus ébreszt bennünk hitet Lelke által.

A keresztény közösségek, gyülekezetek, az egész kereszténység közös bizonyságtétele az egymás figyelmeztetése, segítése, támogatása: „Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a roskadozó térdeket! Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme jön Istenetek, és bosszút áll, jön Isten és megfizet, megszabadít benneteket!” (Ézs 35,3-4.)

A mi bizonyságtételünk sem más, mint Péteré: kihez mennénk, ha nem Jézus Krisztushoz. Vele való közösségben, az Istennel élünk közösségben. Jézus beszéde nem más, mint Isten igéje. Ahogy János mondja az evangélium elején: a testté lett Ige (Jn 1,14.), aki által megismerjük Isten kegyelmét és igazságát, minket megmentő irgalmát. Istennek Szentje, aki által megmenekülhetünk a gonosz, a bűn, a halál és minden életromboló erő hatalmából. Jézus Krisztus az Isten Báránya (Jn 1,29.), a kereszten véres áldozat, hogy megszabadulhassunk Isten kárhoztató ítélete alól, és eljuthassunk Isten örök országába.

            Az elhangzott ige drámai mozzanata az, amikor a Jézusban megbotránkozó, ellene forduló, benne kételkedő tanítványokról kiderül, hogy többé nem járnak vele. Látjuk szeretteink körében is a nagy tanácstalanságot létükkel, életükkel, családjukkal, hazájukkal és jövőjükkel kapcsolatban.

Láthatjuk azt a hamis határozottságot is, amivel emberek azt választják, ami nekik árt, ami életüket a szakadékba löki, a kilátástalanságba taszítja.

Látjuk, ahogy Európa keresi önmagát és megmaradását, de a zsidó-keresztény gyökereiről tudni sem akar. És látjuk, hogy mindezek mögött ott van Jézus Krisztus elutasítása.

Hogyne kellene akkor magunkat összeszedni, bizonyságot téve Jézus Krisztusról, mindnyájunk megmentőjéről, amíg tart a ma, a kegyelem ideje. Nem feledve, hogy Jézus minket kérdez: „Vajon ti is el akartok menni?”.                                        Ámen.

                                                                                                          Rőzse István

Tudósítás az Evangélikus Portálon!