„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17.)

 

Id. Rőzse Istvánné sz. Huray Mária

(1913-2010.)

 

            Édesanyánk évtizedekkel, Kistarcsán 2010. december 12-én bekövetkezett, halála előtt meghagyta és kérte, hogy ravatalánál ez az ige hangozzék el, mint ahogy ez ma meg is történt. Pályafutása mutatta, - mint sok hasonló keresztény életútja – annak a nagy ajándéknak valóságát, amit a mindenható Isten ad nekünk a feltámadt Jézus Krisztusban, ami nem más, mint a vele való élő közösség, amit napról-napra munkál bennük a Szentlélek által, olykor rejtetten az emberi szívben, sokszor a mindennapi életünkben, szavainkban és cselekedeteinkben, de munkálja bennünk újra és újra látványosan, különösen akkor, amikor Jézus tanítványaiként szolgálunk néki. S az Úr Lelke pedig még csodákat is mutat, amit talán mások észre sem vesznek vagy nem láthatnak, nem látnak meg, de mi megláthatunk, megérthetünk. Ilyen csoda volt számára, hogy egész életét végig kísérő gyenge egészségi állapota ellenére Istentől kapott mindig elegendő erőt az élethez, a szolgálathoz és a keresztek hordozásához. Hosszú élete szorosan egybe forrt hazánk sorsfordulókban bővelkedő időszakával.

1913. jan. 26-án, Nyíregyházán született, Huray Gyula Mihály ev. tanító és Márföldi Mária negyedik gyermekeként. Két testvére korán meghalt. Édesapját behívták katonának, majd a családi krónika szerint a Tanácsköztársaság idején halálra ítélték, mert néhány tiszt társával összefogva védték a védtelenül hagyott lakosságot az idegen, betolakodó katonasággal szemben. Ezt azonban a proletár hatalom ellene való összeesküvésnek ítélte. Az I. világháború utáni teljes összeomlás megakadályozta az ítélet végrehajtását.

Édesapja nyomdokain haladt. A nyíregyházi Kálvineumban végezte el a tanítóképzőt. Ennek keresztény légköre segítette tovább a hit útján. Tanulmányai befejeztével édesapja mellett tanított. A harmincas évek gazdasági világválsága következtében fizetés nélkül végezte pedagógusi hivatását.

Későbbi férjét édesapja tanította és segítette a továbbtanulásban. Ismeretségük ezért korai időre megy vissza. 1935-ben házasodtak össze. Házaséletük Kiskőrösön kezdődött, ahol férje parókus lelkészként szolgált.

A nagy gyülekezet nem volt számára ismeretlen, de papnéként feladatai mások lettek. Gyakran fogadtak vendégeket, gyakran kellett ünnepségeken szerepelnie. A gyülekezeti nőegylet vezetése, gyermekköri alkalmak tartása, vagy látogatások szintén feladatkörébe tartoztak. Férjével együtt a külmisszió támogatásában is részt vett. - Még ma is akadnak, akik szívesen emlékeznek rájuk.

1938-ban kerültek vissza Nyíregyházára, ami akkoriban a Tiszai Ev. Egyházkerület püspöki székhelye. A lelkészek és papnék munkáját a püspök, Túróczy Zoltán és felesége fogta össze. Az evangélizáció, a tanyai konferenciák és egyéb hitmélyítő gyülekezeti alkalmak, amelyeken maga is szolgált, szervezésében, a többi papnéval együtt gyakran részt vállalt. A tanárok és tanítók szerepe jelentős volt a gyülekezet életében: 27 iskolában és 2 gimnáziumban folyt a tanítás.

A háború Lengyelország megtámadásától kezdve közelebbről érintette Nyíregyházát. Egyre komolyabb feladat lett a hadiárva-gondozás. A keleti országrészben tapasztalták meg először, hogy mit jelent hadászati területté, majd hadszíntérré válni. A menekültek áradata a lengyelekkel kezdődött. Ezekben a nehéz időkben születtek fiai: 1940-ben István és 1943-ban Márton.

Az ország hitleri megszállása, majd a nemzetiszocialista hatalomátvétel itt is tragikus következményekkel járt, mint az egész országban. Szőnyegbombázásokat és terrorbombázást ezen a területen is végrehajtottak. Megindult a menekülési hullám. A mi lakásunkban is több család s lelkészcsalád lakott.

Már javában folyt ebben a (Nagyvárad-Debrecen-Nyíregyháza) térségben a II. világháború egyik jelentős páncéloscsatája, amikor 1944. október 15-én elhangzott a rádióban a Horthy-proklamáció, s néhány napra rá megjelentek a szovjet csapatok. A nyíregyházi nagytemplomot hadifogolytábornak használták, s a hadifoglyoknak a szomszédos Luther-házba szorult evangélikusok adtak enni. A szovjet parancsnok kijelentette ugyanis, hogy ha a foglyok kapnak enni, akkor esznek, ha nem adnak, akkor éhen halnak, mert ők nem fogják etetni az ellenséget. A város többször hadszíntérré vált. Október 31-én az istentiszteletet a templomban kezdték el, majd a Luther-ház udvarán fejeződött be. November 2-án már a szovjetek szedték össze az embereket „málenkíj robotra” s deportálták a Szovjetunióba. Nyíregyháza a háború előtt 35 ezer lakosú város volt. A hadszíntér megszűntével, alig maradt 13 ezer lakosa, s annak is jelentős része menekült volt. A civil lakosság háborús áldozata – benne a deportált zsidókkal és a szovjetek által elhurcoltakkal - meghaladta a 10 ezret. A katonai és hadifogolytábori veszteségeket még ennyire sem számolták össze. Édesapja és bátyja a hadifogság áldozata lett. A rokonságból többeket, így a pap-tanár Szíjjas Pált, az elhurcoltak végtelen sorába lökték a szovjetek. A városból több, mint kétezer embert vittek el, s évekkel később csupán 400 túlélő került haza, aminek következtében közel négyezren maradtak árván vagy félárván úgy, hogy még beszélniük sem volt szabad családjuk tragédiájáról.

Isten adott erőt a túlélőknek az újrakezdésre. A nagy iskolai épületek hadikórházak voltak, a tanítást mégis elkezdték. Például a mi lakásunkban édesanyám tartott tanórákat.

Az élet normalizálódásával sajnos újabb diktatúra kezdődött. Az első letartóztatottak közé többen kerültek a gyülekezetből. A letartóztatást nem kerülhette el a püspök sem. A koholt vádak s utánuk a súlyos ítéletek újabb tragédiák forrásai lettek. A következő püspökválasztással kapcsolatban a férjét hurcolták meg.

A gyülekezettől elvették összes iskoláját. Az állammal kötött egyezmény egyetlen pontját sem tartotta be a pártállam. A garantált hitoktatást elsorvasztották. A gyülekezeti keretek között folyó evangélizációt, amely sok vigasztalást és bátorítást nyújtott és ébredést indított el, betiltották. A lehetőségek beszűkülésével megnőtt a papnék feladata.

A tanyán és városban egyaránt vezetett házi bibliaórákat s más feladatokat vállalt főleg férje 1964-ben bekövetkezett haláláig.

Utána nagy nehezen kapott vidéken tanyai kollégiumban nevelői állást, hogy megélhessen. 50 éven felül tanult meg oroszul, hogy a diákoknak segíteni tudjon a tanulásban. Kartársaival jó kapcsolata volt. Közöttük többen a közeli rokonsághoz tartoztak. Mindig nagy öröme volt, amikor fiaival és családjukkal, Istvánnal és Etelkával, valamint Mártonnal és Zsuzsannával, és unokáival Mártonnal és Zsolttal, és valamennyi rokonával, barátnőivel együtt lehetett.

Ezt a kort úgy szokták emlegetni, mint a „legvidámabb barakk” időszakát. A valóságban ez nem állja meg a helyét. A pártállam durván beleavatkozott a gyülekezet életébe. Jelentkezett az, amit Pál apostol nehéz szívvel említ meg, hogy idegen szándékok hatnak a gyülekezetben: „azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnevelik;” (Károli ford. Fil 1,16 ill. 17.) Az imaóra tagjait, feljelentésre, köztük őt is, a rendőrségre citálták. Meg akarták őket félemlíteni, rájuk sütni, hogy a világi hatalommal szemben ellenséges magatartást tanúsítanak. Nemsokára munkahelyén is zaklatták és később korára való hivatkozással nyugdíjba küldték.

Szeretett volna családjához földrajzilag is közelebb kerülni. Ekkor került Budapestre, és így lett tagja előbb az angyalföldi, majd a budafoki, illetve a budaörsi gyülekezetnek. Utolsó éveit a kistarcsai papnék otthonában töltötte, ahol aktív tagja lett a közösségnek. Élete utolsó napjain jelentkezett a végelgyengülés, de az útra már felkészült. Szeretete és hitvalló élete példa marad szeretteinek.

            Nem felejtjük el azokat az alkalmakat, amikor annak idején elkísértük őt a tanyai szolgálatokra. Az állomástól még néhány kilométert kellett gyalogolni, visszafelé rendszerint sötétben. Ha a hold nem világított, s a csillagok sem ragyogtak, akkor teljes sötétség honolt és csak sejteni lehetett a helyes utat. A világ-sötétségben döbben rá igazán az ember, hogy nincsen más, mint a Világosság, a Világ Világossága, s aki őt követi, azé lesz az élet világossága (Jn 8,12.)!                         Emléke legyen áldott!

Budaörs, 2011-01-15.           

Nyíregyháza, 2011-03-25.                                    A gyászoló család nevében, Rőzse István