Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 19 - Egybecsengő szó
A vasárnap igéje HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP (CANTATE) – JEL 15,3–4
Egybecsengő szó
Cantate vasárnap a 98. zsoltár első verséről kapta nevét: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett, és jobbja szabadulást szerzett!” A vasárnap témája eredetileg nem az éneklés, hanem a húsvéti öröm. Ez késztette a régi idők keresztényeit, hogy a 98. zsoltárt ezen a vasárnapon bevonulóénekként (introitus) énekeljék. A zsoltár ugyanis – a Liturgikus könyv fordításában – így folytatódik: „Nyilvánvalóvá lett minden nép előtt, hogy az Úr hatalmas Megváltó. Feltárta igazságát a nemzetek előtt, hűséggel és szeretettel emlékezett meg népéről. A világ népei mindenütt látták, hogy miként szabadítja meg őket. Ujjongjatok az Úr előtt szerte a földön, örvendjetek és vigadjatok zsoltárt zengve!” Az ószövetségi nép Isten korábbi szabadító tetteire gondolva énekelte ezt a zsoltárt. A keresztények azonban húsvét csodájában látták a bizonyítékát, hogy „az Úr hatalmas Megváltó”. A zsoltáros éneke egybecseng a Jelenések könyvének látomásában éneklők szavával: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid.” Még feltűnőbb ez az összhang, ha figyelembe vesszük a 98. zsoltárnak – az istentisztelet introitusában nem szereplő – utolsó két versét is: „Tapsoljanak a folyamok, a hegyek mind ujjongjanak az Úr előtt, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket.” (Zsolt 98,8.9) A Jelenések könyvének látnoka az Istent ítéletei kinyilvánításáért dicsérők énekét Mózes és a Bárány énekének mondja, és a látomásban azok énekelik, „akik legyőzték a fenevadat, annak képmását és nevének számát” (Jel 15,2). Így a Cantate vasárnapi kórus tovább bővül. Mózes és a zsoltárt éneklő ószövetségi igazak egy hangon dicsőítik Istent a Báránnyal és a megváltottak seregével, akikért Isten Báránya meghalt és feltámadott. Ami pedig egyetlen kórusba tömöríti őket, az nem más, mint Isten nyilvánvalóvá vált ítéleteinek dicsérete. Hogy ezt a hatalmas összhangzatot értő füllel hallgassuk, és ne hangzavarként szenvedjük el, szakítanunk kell két elterjedt felfogással. Az egyik az, amikor gondolatban egyenlőségjelet teszünk Isten ítéletei és az embert, illetve a világot sújtó csapások közé. Amikor az ítélő Istent a büntető Istennel azonosítjuk. De szakítanunk kell a jogászias felfogással is, amely szerint Isten egy mennyei bírósági tárgyalás lefolytatása után hozza meg és hirdeti ki ítéletét. Ez a két szemlélet akadálya annak, hogy átérezzük azt a feszültséget, amely a Szentírásnak Isten ítéleteiről szóló igéiben rejlik. A Szentírásban Isten ítéleteiről sosem elméleti kérdésként olvasunk, hanem mindig konkrét eseményekkel kapcsolatban. Olyan kiélezett helyzetekben, amikor el kell dönteni, kik képviselik valóban Isten ügyét, illetve Isten kikkel van, kiknek az ügyét tekinti magáénak, kikkel azonosul. Mert ez „ott és akkor”, de úgy is mondhatom, hogy a mindenkori „itt és most” pillanatában sosem nyilvánvaló. Nem lehet tudni, ki ítél csupán látszat szerint, és ki látja úgy a dolgokat, ahogy Isten szerint vannak. Éppen ezért lehet csak hit alapján állást foglalni. És nyitott kérdés, hogy Isten kiknek a hitét igazolja majd, amikor eljön az ideje, hogy nyilvánvalóvá tegye: ő miként látja és hogyan ítéli meg a szóban forgó ügyet és az abban érintettek szerepét. Akik „jól” hittek, akik „hitük szemével” helyesen látták az igazságot, azok énekelhetik majd Mózessel, az ószövetségi igazakkal, a Báránnyal és az ő megváltottaival egy kórusban a győzelmi éneket, amikor Isten nyilvánosan színre lép, és kinyilvánítja az ő „verzióját” az igazságról. Akkor kiderül az is, hogy ki beszélt valóban Isten nevében, az ő igéjét szólva, és ki volt az, aki Istenre hivatkozva, Isten nevében a magáét mondta. Az ókori népeknek csupa látható istenük volt, és uralkodóikat is gyakran tartották valamilyen istenség megtestesülésének, földi istennek. Így tekintettek az egyiptomiak a fáraóra vagy a babiloniak királyaikra. Az ószövetségi népet viszont istentelennek tartották, mert láthatatlan Istenét nem tudta megmutatni. Mózes, az Isten szolgája az Isten megbízásából véghezvitt jelekkel nem tudta meggyőzni a fáraót. A Vörös-tengeren való átkeléskor azonban Isten mindenki számára nyilvánvalóan megmutatta hatalmát a fáraón és seregén, és ezzel nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ő az Isten, nem a fáraó. Jézus perében a nagytanács, a főpapok Isten nevében, Isten tekintélyével hoztak elmarasztaló ítéletet, és nagypénteken joggal gondolhatták, hogy Isten is egyetértően hallgat, távol marad az eseményektől, és Jézus Isten ítéletétől sújtva, Istentől elhagyva hal meg a kereszten. Húsvétkor azonban nyilvánvaló lett, hogy a nagytanács ítélete nem Isten ítélete volt, és Isten ítélete felülírta az ő ítéletüket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a számunkra „itt és most” felmerülő kérdésekben Isten ítélete már nyilvánvaló lenne, és nem hitben kellene meghoznunk döntéseinket. Méghozzá naponta. Mert naponta válaszút előtt állunk. És bár mások kereszténynek tartanak, és mi is annak valljuk magunkat, mégis megszégyenülhetünk, amikor Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy ő kiket tekint most még láthatatlan mennyei gyülekezetéhez tartozónak. De örök boldogság lesz részünk, ha akkor Isten állít minket Fia jobbjára, mert az ő ítélete szerint is hittünk benne, és hitben adtunk valóban keresztény választ az élet hétköznapi kihívásaira.
Imádkozzunk! Urunk, Istenünk, magasztalunk, hogy Jézus Krisztusban hatalmas Megváltót adtál nekünk, aki diadalt vett bűnön és halálon. Tarts meg minket az ő nyájában itt a földön, hogy egykor választottaid seregével énekelhessük a győzelmi éneket, amikor nyilvánvalóvá lesznek igazságos ítéleteid. Ámen.
Véghelyi Antal
Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2009/19/06
|