Prófétai szó: A hívők élete keresztkövetés! [2009.04.30 ]

Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 18 - Pró­fé­tai szó 

A vasárnap igéje 

HÚS­VÉT ÜN­NE­PE UTÁN 3. VA­SÁR­NAP (Ju­bi­la­te) – 1Thessz 5,16–24

Pró­fé­tai szó

„Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek, hogy ti sír­ni és jaj­gat­ni fog­tok, a vi­lág pe­dig örül…” (Jn 16,20) – hall­juk Jé­zus pró­fé­tai sza­vát Ju­bi­la­te va­sár­nap evan­gé­li­u­má­ban.

„A Lel­ket ne olt­sá­tok ki, a pró­fé­tá­lást ne ves­sé­tek meg” – in­ti Pál apos­tol a Thessza­lo­ni­ká­ban élő gyü­le­ke­ze­tet. Mert ahol a pró­fé­tá­lás Lel­ke vissza­vo­nul, ott hall­gat­nak a pró­fé­ták; ahol vi­szont meg­ve­tik a pró­fé­tá­lást, ott vissza­vo­nul a pró­fé­tá­lás Szent­lel­ke. Va­jon azért tűn­tek el oly ha­mar az egy­ház éle­té­ből az apos­to­li kor­ban még fel-fel­buk­ka­nó – lásd Aga­bosz (Ap­Csel 11,28; 21,10) – pró­fé­ták, mert az egy­ház né­pe nem fo­gad­ta meg Pál in­tel­mét, és a Lel­ket ki­ol­tot­ta? Azért vo­nult vissza a pró­fé­tá­lás Lel­ke, mert meg­szo­mo­ro­dott, lát­va, hogy az egy­ház né­pe egy­re csak meg­ve­ti a pró­fé­tai szót? Vagy azok­nak van iga­zuk, akik a kér­dést el­uta­sít­ják, és azt mond­ják, hogy az új szö­vet­ség ko­rá­ban a pró­fé­tá­lás nem más, mint a Krisz­tus­ról va­ló ta­nú­ság­té­tel, és ez az egy­ház­ban so­ha nem né­mult el? Nem hi­szem, hogy he­lyes a kér­dés élét így el­ven­ni. De ma in­kább ar­ról pró­bál­junk szá­mot ad­ni, ho­gyan vi­szo­nyul az egy­ház, ho­gyan vi­szo­nyu­lunk mi ma­gunk Jé­zus pró­fé­tai sza­vá­hoz: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek, hogy ti sír­ni és jaj­gat­ni fog­tok, a vi­lág pe­dig örül…” Min­dig van­nak, akik egy­ol­da­lú­an a pró­fé­tai mon­dat foly­ta­tás­ra te­szik a hang­súlyt: „…ti szo­mor­kod­tok, de szo­mo­rú­sá­go­tok öröm­re for­dul.” Majd hoz­zá­te­szik, hogy ez az ígé­ret hús­vét­ra vo­nat­ko­zik: ak­kor a ta­nít­vá­nyok új­ra meg­lát­ják majd Jé­zust, akit „egy kis ide­ig” – nagy­pén­tek es­té­től – nem lát­hat­tak. A pró­fé­ci­ák ter­mé­sze­té­hez tar­to­zik, hogy egy­szer­re több idő­ről szól­hat­nak, és több sza­kasz­ban tel­je­sül­het­nek. Az ószö­vet­sé­gi pró­fé­ci­ák nagy ré­sze is „több­üte­mű”. Egy­szer­re utal­nak egy be­lát­ha­tó, kö­ze­li ese­mény­re, és egy olyan­ra, amely csak egy ké­sőb­bi kor­ban fog be­kö­vet­kez­ni. A tel­jes szö­veg­kör­nye­ze­tet fi­gye­lem­be vé­ve csak így ért­he­tő he­lye­sen az utol­só va­cso­rán el­hang­zott jé­zu­si pró­fé­cia is. Egy­részt hús­vét­kor már be­tel­je­sült. A fel­tá­madt Krisz­tus­sal ta­lál­ko­zó ta­nít­vá­nyok örö­mét töb­bé sem­mi nem ve­he­ti el. De ez nem zár­ja ki, hogy hús­vét, de még in­kább pün­kösd után vál­jék – föl­di kö­rül­mé­nye­it te­kint­ve – iga­zán nyo­mo­rú­sá­gos­sá, ül­dö­zé­sek­kel és más tes­ti-lel­ki szen­ve­dés­sel te­li­vé az éle­tük. Az apos­to­lok mind­ezt öröm­mel el­fo­gad­ták Krisz­tu­sért és az ő evan­gé­li­u­má­ért. Hit­ték, hogy szá­muk­ra föl­di éle­tük vé­gé­ig, az egy­ház szá­má­ra pe­dig Krisz­tus di­cső­sé­ges má­so­dik el­jö­ve­te­lé­nek nap­já­ig tart az a „kis idő”, amíg tes­ti szem­mel nem lát­hat­ják az Urat, de ak­kor szo­mo­rú­sá­guk majd ab­ban az ér­te­lem­ben is öröm­re for­dul, hogy töb­bé a kül­ső kör­nye­zet sem lesz for­rá­sa sem­mi­lyen gyöt­re­lem­nek vagy szen­ve­dés­nek. Töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló­an gon­dol­ko­dott az el­ső szá­za­dok ke­resz­tény­sé­ge is. Tíz vé­res ül­dö­zé­si hul­lá­mot él­tek át an­nak bi­zo­nyos­sá­gá­val, hogy Jé­zus jö­ven­dö­lé­se tel­je­se­dik be raj­tuk: e vi­lág­ban nyo­mo­rú­ság lesz az osz­tály­ré­szük. Az áll­ha­ta­tos­ság­hoz pe­dig az ígé­ret ad­ta ne­kik az erőt: vé­gül meg­lát­ják fel­tá­madt és meg­di­cső­ült Uru­kat, és szo­mo­rú­sá­guk ak­kor öröm­re vá­lik. A Nagy Kons­tan­tin-fé­le for­du­lat után a ke­resz­tény­ség sza­kí­tott ez­zel a szem­lé­let­tel. El­uta­sí­tot­ták, hogy osz­tály­ré­szük itt a föl­dön fel­tét­le­nül nyo­mo­rú­ság kell hogy le­gyen. Leg­fel­jebb a szer­ze­te­sek tar­tot­tak ki emel­lett, sok­szor két­ség­te­le­nül tor­zult for­má­ban, ma­guk vá­lasz­tot­ta mű­nyo­mo­rú­ság­ra té­ve fo­ga­dal­mat. Ké­sőbb, az el­len­re­for­má­ció ide­jén hit­val­ló ele­ink is­mét íze­lí­tőt kap­tak ab­ból, hogy a Krisz­tus-kö­ve­tés a föl­dön bi­zony nyo­mo­rú­ság­gal és ül­döz­te­tés­sel jár. Az ural­ko­dó ál­tal meg­hir­de­tett val­lá­si tü­rel­met kö­ve­tő­en azon­ban a re­for­má­ció egy­há­za­i­nak hí­vő né­pe is kezd­te el­uta­sí­ta­ni a jé­zu­si pró­fé­cia tar­tal­mát, és éle­tét az­zal a meg­győ­ző­dés­sel pró­bál­ta él­ni, hogy hi­té­vel egy­ál­ta­lán nem össze­egyez­tet­he­tet­len a föl­di nyo­mo­rú­sá­gok el­ke­rü­lé­se.

Ez az­tán a bib­li­kus teo­ló­gia és a ra­ci­o­na­liz­mus össze­bé­kí­té­se mel­lett ha­son­ló er­köl­csi komp­ro­misszu­mok­hoz ve­ze­tett, mint ami­lye­ne­ket a kons­tan­ti­ni for­du­lat utá­ni ke­resz­tény­ség kö­tött. Jé­zus pró­fé­tai sza­vá­nak ilyen for­má­ban va­ló meg­ve­té­se és a re­for­má­ció év­szá­za­dá­ra min­den ül­dö­zés el­le­né­re jel­lem­ző ele­ven egy­há­zi élet tra­di­ci­o­na­li­zá­ló­dá­sa és lát­ha­tó­an Lé­lek-hi­á­nyos­sá vá­lá­sa kö­zött kár ta­gad­ni az össze­füg­gést.

De ma min­de­nek­előtt a ma­gunk hi­té­ről kell szá­mot ad­nunk. Mi ta­lán nem uta­sít­juk el zsi­ger­ből, hogy ha Krisz­tus hű kö­ve­tői aka­runk len­ni a föl­dön, ak­kor ne­künk is szá­mol­nunk kell Jé­zus pró­fé­ci­á­já­nak iga­zá­val: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek, hogy ti sír­ni és jaj­gat­ni fog­tok, a vi­lág pe­dig örül”? „Fel­vi­lá­go­sult” teo­ló­gu­sa­ink nem pró­bál­ják min­den erő­vel cá­fol­ni az apos­to­lok ál­tal hir­de­tett és re­for­má­to­runk, Lu­ther ál­tal fel­ele­ve­ní­tett igaz­sá­got, hogy a hí­vők éle­te itt a föl­dön nem le­het más, mint ke­reszt­kö­ve­tés? Fé­lek, nem jár messze az igaz­ság­tól az a „ma­ra­di” an­gol teo­ló­gus (H. R. Ni­e­buhr), aki a mai ke­resz­tény köz­gon­dol­ko­dást így jel­lem­zi: „Egy ha­rag nél­kü­li Is­ten a bűn nél­kü­li em­be­re­ket az íté­let nél­kü­li or­szá­gá­ba vit­te be egy ke­reszt nél­kü­li Krisz­tus szol­gá­la­ta ál­tal.”

Ko­mo­lyan vesszük-e, hogy a vi­lág so­ha nem for­dul, mert nem is for­dul­hat el­is­me­rés­sel Krisz­tus hű­sé­ges kö­ve­tői fe­lé? Ko­mo­lyan vesszük-e és vál­lal­juk-e, hogy ha va­ló­ban úgy kö­vet­jük Krisz­tust, ahogy azt a He­gyi be­széd­ben ő ma­ga hir­det­te meg, ak­kor eb­ben a vi­lág­ban el­ke­rül­he­tet­le­nül el­uta­sí­tás, meg­ve­tés, nyo­mo­rú­ság és ül­döz­te­tés lesz a ré­szünk? Vagy meg­vet­jük a pró­fé­tai szót, és egy ke­reszt nél­kü­li Krisz­tust pró­bá­lunk kö­vet­ni, gon­do­san ki­tér­ve min­den le­mon­dás, meg­aláz­ta­tás és szen­ve­dés elől, amely­ben a hit hű­sé­ges meg­élő­i­nek az­zal a re­mény­ség­gel van ré­szük, hogy szo­mo­rú­sá­guk egy na­pon öröm­re for­dul?

A hit és a Szent­írás ér­tel­me­zé­sé­nek gyak­ran egy­más­nak el­lent­mon­dó, egy­mást ki­zá­ró sok­fé­le­sé­gé­ben nem árt meg­szív­lel­nünk Pál ta­ná­csát: „…min­dent vizs­gál­ja­tok meg: a jót tart­sá­tok meg, a go­nosz min­den faj­tá­já­tól tar­tóz­kod­ja­tok.”


Imád­koz­zunk! Jöjj, Szent­lé­lek, óvj meg min­ket min­den ha­mis ta­ní­tás­tól, és se­gíts mind­vé­gig igaz hit­ben jár­ni. Ámen.

Vég­he­lyi An­tal

Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2009/18/06

 

 

 

Vissza