Pásztori szó: A halál Jézus elveszítése! [2009.04.29 ]

Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 17 - Pász­to­ri szó

A vasárnap igéje

HÚS­VÉT ünnepe UTÁN 2. VA­SÁR­NAP (MI­SE­RI­COR­DIA DO­MI­NI) – Jak 5,(13)16–20

Pász­to­ri szó

A jó pász­tor va­sár­nap­ján Ja­kab apos­tol pász­to­ri sza­vát hall­juk: „Test­vé­re­im, ha va­la­ki kö­zöt­te­tek el­té­ve­lye­dik az igaz­ság­tól, és meg­té­rí­ti va­la­ki, tud­ja meg, hogy aki meg­té­rí­tett egy bű­nöst a té­vely­gés út­já­ról, meg­men­ti an­nak a lel­két a ha­lál­tól, és sok bűnt el­fe­dez.”

Igaz­ság, té­vely­gés, té­rí­tés, lé­lek­men­tés: ide­ge­nül csen­gő ki­fe­je­zé­sek a hu­szon­egye­dik szá­zad em­be­ré­nek fü­lé­ben, még azo­ké­ban is, akik ke­resz­tény­nek vall­ják ma­gu­kat. Pro­tes­tán­sok szá­má­ra pe­dig egye­ne­sen ta­szí­tó gon­do­lat, hogy a gyü­le­ke­zet­ben, az egy­ház­ban bár­ki az igaz­ság le­té­te­mé­nye­se­ként té­rít­get­het­ne má­so­kat. A kí­vül­ál­ló­kat, a más val­lá­sú­a­kat, az ate­is­tá­kat ta­lán még igen. De a gyü­le­ke­zet­hez tar­to­zó­kat sem­mi eset­re!

„Mi az igaz­ság?” – tesszük fel rög­tön a pi­lá­tu­si kér­dést, és rög­tön hoz­zá­tesszük: annyi­fé­le igaz­ság van, ahány em­ber. Min­den­ki­nek iga­za van a ma­ga szem­szö­gé­ből néz­ve. Aki a gyü­le­ke­zet­hez tar­to­zik, aki el­jár az is­ten­tisz­te­le­tek­re, bib­lia­órák­ra, az mind hí­vő, per­sze ki-ki a ma­ga mód­ján. Még a lel­kész sem he­lyez­he­ti ma­gát a töb­bi­ek fö­lé, és nem ve­he­ti a bá­tor­sá­got, hogy a gyü­le­ke­zet bár­me­lyik tag­ját té­rít­se, csak azért, mert más­ként hisz és/vagy más nor­mák sze­rint él, mint sze­rin­te kell. A gyü­le­ke­zet­ben min­den­ki­nek jo­ga és sza­bad­sá­ga, hogy a ma­ga mód­ján le­gyen ke­resz­tény.

Ja­kab sze­rint ez nem így van, és sza­va eb­ben a kér­dés­ben tel­je­sen egy­be­cseng Pá­lé­val, Pé­te­ré­vel, Já­no­sé­val, és ami még en­nél is sok­kal fon­to­sabb, az egy­ház Urá­nak, Jé­zus Krisz­tus­nak a sza­va­i­val: „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet; sen­ki sem me­het az Atyá­hoz, csak­is énál­ta­lam.” (Jn 14,6)

Jé­zus az út: ez azt je­len­ti, hogy ami­lyen úton, vagy a ké­pet mel­lőz­ve, ami­lyen mó­don ő kö­ze­le­dett Is­ten­hez és az em­be­rek­hez, úgy kell az őt kö­ve­tők­nek is. Ahogy ő min­den­ben az Atya aka­ra­tá­nak ve­tet­te alá ma­gát, úgy kell ten­niük kö­ve­tő­i­nek is. És ahogy Jé­zus egyet­len em­ber fe­lé sem for­dult gyű­lö­let­tel vagy el­uta­sí­tás­sal, ahogy még el­len­sé­ge­it is ál­dot­ta, és imád­ko­zott ér­tük, úgy kell az őt kö­ve­tők­nek is. Aki er­ről az út­ról le­tér, a ha­lál út­já­ra tér.

A gyü­le­ke­zet­ben se a lel­kész, se sen­ki más nem kell, hogy az igaz­ság egyet­len le­té­te­mé­nye­se le­gyen, vagy a böl­cses­ség kö­vét hord­ja a zse­bé­ben ah­hoz, hogy ké­pes le­gyen ész­re­ven­ni, ha a gyü­le­ke­zet va­la­me­lyik tag­ja a jé­zu­si út­ról le­tért. Hi­szen en­nek elég nyil­ván­va­ló je­lei van­nak.

Aki el­hagy­ja a jé­zu­si utat, an­nak min­de­nek­előtt meg­sza­kad az Is­ten­nel va­ló élő kap­cso­la­ta. En­nek kon­zek­vens meg­nyil­vá­nu­lá­sa, hogy meg­szű­nik az ima­éle­te. Nem a „ma­ga mód­ján” imád­ko­zik, ha­nem se­hogy.

Köz­vet­le­nül per­sze sen­ki­nek sem le­het kont­rol­lál­ni az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tát és az ima­éle­tét. Az ima­élet hi­á­nyá­nak azon­ban még­is van­nak fel­tű­nő je­lei. Ja­kab út­mu­ta­tá­sá­nál ma­rad­va: aki Krisz­tus út­ján jár, és szen­ve­dés éri, imád­ko­zik. Mi­nél sú­lyo­sabb a szen­ve­dé­se, an­nál buz­gób­ban. És hit­test­vé­re­it is ké­ri, hogy imád­koz­za­nak – nem he­lyet­te, ha­nem – ve­le és ér­te. Aki nem ezt te­szi, ha­nem szen­ve­dé­sét pa­na­szol­va ke­rü­li az imád­sá­got, eset­leg an­nak ér­tel­met­len vol­tá­ról be­szél, és Is­ten igaz­sá­gos­sá­gát kér­dő­je­le­zi meg, ami­ért ép­pen őt sújt­ja így, az bi­zo­nyo­san le­tért a krisz­tu­si út­ról, el­té­ve­lye­dett az egyet­len igaz­ság­tól, aki ma­ga Jé­zus.

Ha­son­ló­kép­pen, aki szen­ve­dé­sé­nek eset­le­ges oko­zó­it át­koz­za, gyű­lö­let­tel be­szél ró­luk, ahe­lyett hogy ál­da­ná őket, és imád­koz­na ér­tük, bi­zo­nyá­ra el­té­ve­lye­dett. Aki pe­dig, ha si­ker­ben van ré­sze, és öröm éri, nem Is­ten­nek ad há­lát – Ja­kab sza­vá­val nem zsol­tárt éne­kel –, ha­nem a si­ker el­éré­sét ki­zá­ró­lag a ma­ga ki­vá­ló­sá­gá­nak vagy ép­pen a vak­sze­ren­csé­nek tu­laj­do­nít­ja, szin­tén le­tért az igaz­ság út­já­ról.

De gyak­ran a si­ker és az öröm tar­tal­ma is er­ről árul­ko­dik. Mert Jé­zus ér­ték­rend­je sze­rint nem min­den si­ker, amit a vi­lág an­nak tart. Ami­kor va­la­ki nagy küz­del­mek és ál­do­za­tok árán vég­re ér­vény­re jut­tat­ja a ma­ga iga­zát, azt a vi­lág si­ker­nek te­kin­ti ugyan, de Jé­zus sze­rint ez a hit út­já­nak el­ha­gyá­sa. Jé­zus nem küz­dött a ma­ga iga­zá­nak bi­zo­nyí­tá­sá­ért. Ezt tel­je­sen Is­ten­re hagy­ta. Se a nagy­ta­nács, se Pi­lá­tus íté­lő­szé­ke előtt nem véd­te ma­gát, nem tett sem­mit azért, hogy igaz­sá­gá­ra fény de­rül­jön. Tűrt és hall­ga­tott. Mert mind­vé­gig bí­zott Is­ten­ben, aki hús­vét haj­na­lán meg is ad­ta a vá­laszt min­den el­len­sé­gé­nek. Aki­ből hi­ány­zik ez az Is­ten irán­ti bi­za­lom, és ön­ma­ga iga­zá­ért harc­ba száll, le­tért a jé­zu­si út­ról.

Ugyan­er­ről ta­nús­kod­hat a si­ker el­éré­sé­nek mód­ja is. Aki a hit sza­bá­lyai sze­rint küzd egy igaz ügyért, köz­ben nem so­dor­hat szán­dé­ko­san baj­ba má­so­kat. Nem gá­zol­hat át sen­kin, és sen­ki­nek sem okoz­hat kárt. Aki „a cél szen­te­sí­ti az esz­közt” el­vét kö­ve­ti, az le­tért a jé­zu­si út­ról, és si­ke­re Is­ten sze­mé­ben bu­kás.

Ha ke­resz­tény em­ber ilyen dol­gok­ban éri ma­gát tet­ten, Ja­kab sze­rint meg kell val­la­nia bű­nét. Ha hit­test­vé­rei kö­zött va­la­ki más éle­té­ben lát­ja a jé­zu­si út el­ha­gyá­sá­nak eze­ket a nyil­ván­va­ló je­le­it, nem­csak jo­ga, de kö­te­les­sé­ge fi­gyel­mez­tet­ni. Hi­szen a tét nem ki­csi. A tét az el­té­ve­lye­dett test­vér örök éle­te. Ha az il­le­tő hall­gat rá, „meg­men­ti an­nak lel­két a ha­lál­tól”.

Nincs itt szó sem­mi­fé­le du­a­liz­mus­ról, az em­ber test­re és lé­lek­re va­ló erő­sza­kos szét­sza­kí­tá­sá­ról. Hús­vét­kor ugyan­is nyil­ván­va­ló lett: a ha­lált töb­bé nem a bio­ló­gi­ai élet el­ve­szí­té­se je­len­ti. A ha­lál Jé­zus el­ve­szí­té­se, aki – hús­vét­hét­fő evan­gé­li­u­má­ban hall­hat­tuk – ma­ga a fel­tá­ma­dás és az élet. Aki Jé­zus út­já­ról tér le, az az örök éle­tet hagy­ja el, és szé­dül be­le a va­ló­di ha­lál­ba, ami nem a bio­ló­gi­ai funk­ci­ók hi­á­nya, ha­nem az Is­ten­nel va­ló kap­cso­lat és kö­zös­ség hi­á­nya: olyan ál­la­pot, amely­nek bor­zal­mát sza­vak­kal nem le­het le­ír­ni, amely­nek le­fes­té­sé­re a tü­zes po­kol ké­pe csak ügyet­len kí­sér­let.

Pász­to­ra va­gyok-e én a test­vé­rem­nek? – ez ká­i­ni kér­dés­fel­ve­tés. Az egyen­jo­gú­ak ke­rek­asz­ta­lá­vá lett egy­ház­ban töb­bé sen­ki sem for­mál­hat rá jo­got, hogy a má­sik pász­to­ra le­gyen. Ká­i­nok sza­bad­csa­pa­tá­vá zül­lő egy­há­zunk ké­pes-e még meg­hal­la­ni a pász­to­ri szót, hogy új­ra Krisz­tus nyá­ja le­hes­sen?


Imád­koz­zunk! Urunk, ne en­gedd, hogy a ma­gunk út­ját jár­juk: té­ríts min­ket a te utad­ra! Ámen.

Véghelyi Antal

Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2009/17/06

 

 

Vissza