Mi a belmisszió lényege?

A LÉLEKMENTÉS SZOLGÁLATA

S.O.S. “Mentsétek meg lelkeinket!”

Meghallani és szíveinkkel “felfogni” ezeket a kimondatlan vészjelzéseket és a kérést teljesíteni Urunk példáját követve; ez az igazi létkérdés, és nem az, ki végezhet egyházunkban missziói szolgálatot. Hiszen hazánk kilencven százaléka missziói terület, és a munkás oly kevés… Minden Krisztust követő ember “házi és házkörüli” feladata a meghallott és megtapasztalt örömhír továbbadása! Buzdításul és megerősítésként egy ötvennyolc éves vallomást közlünk a belmisszió egykori szolgálatából; egy példát, amelynek kőszikla alapja Jézus Krisztus, aki ma is ezt mondja nekünk: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28).

            Belmisszió egykor…

Az evangélikus Trausch Liza önéletrajzában leírja hitrejutása történetét. Ebből idézünk néhány gondolatot: “Megkaptam tanári oklevelemet (…), utána Nyíregyházára kerültem az evangélikus leánygimnáziumba, ahol voltak hívő tanárok. S ott az volt a szokás, hogy minden tavasszal, húsvét előtt csendes napokat tartottak. Amikor odakerültem, a hitoktató megkért, hogy tartsam meg az osztályomban a csendes napot. Nagyon határozottan kijelentettem, hogy amihez nem értek, azt nem csinálom. Ehhez nem értek. (…) A következő tanévben elvállaltam a szolgálatot. Még két dolog van, ami úgy érzem, hozzájárult a megtérésemhez. Az egyik egy evangélikus pedagógusevangélizáció, amin egy hívő mérnök szolgált. A címe ez volt: Pedagógusok álarcosbálja. Az volt a kérdése: Tudom-e, hová akarom vezetni az ifjúságot? Van-e célom? Megdöbbenten ébredtem rá, hogy nincs. A másik dolog, ami hozzájárult a megtérésemhez, egy igehirdetés volt az evangélikus templomban. Csak arra emlékszem, hogy ültem a templomban, néztem az oltáron a gyertyákat, és közben arra gondoltam, milyen jó volna így élni, mint ezek a gyertyák. Egészen tisztán, és miközben másoknak világítanak, elégnek. Közeledett 1946 nyara, hívő tanártársaim egy napon azzal álltak elő, hogy nem volna-e kedvem Gyenesdiáson tölteni egy hetet a nyáron. (…) Amint a vonatunk Gyenesdiáshoz közeledett, az a falusi asszony, akivel beszéltem útközben, ezt mondta nekem: Na, maga már hazaérkezett. Azt hitte, itt lakom. Amint leszállva a vonatról, átmentem a réten, megszólalt a Belmissziói Otthonban, Kapernaumban az esti harang. A szívemben újra hallottam az asszony mondatát: Maga már hazaérkezett. Ott volt bennem a kérdés – igazán?

Amikor beléptem, az esti áhítatot tartották. Nem így képzeltem ezt a hetet.  Valamelyik előadáson lehetett szó róla, hogy valljátok meg bűneiteket egymásnak. Először olyan kicsinek látszott a bűnöm, hogy nem is bűn, azután olyan nagynak, hogy nem is lehetett beszélni róla. Végül mégis eldöntöttem: megteszem. Szóltam valakinek, akihez bizalmat adott Isten. Valami előadás előtt történhetett ez a bűnvallásom, mert akivel beszéltem, az előadás miatti sietségben nem oldozott fel. Utána visszajött hozzám, és akkor mondta meg, hogy ez a bűnöm Jézus vére alatt van, és meg van bocsátva. Ragyogó arccal néztem rá és azt mondtam, hogy én ezt már tudom. Jézus feloldozott a szívemben. Attól a perctől kezdve, hogy engedelmeskedtem Istennek, és világosságra hoztam a bűneimet, olyan öröm erősödött bennem, amilyet soha azelőtt nem éreztem. Tudtam, hogy mindig ezt kerestem: az élet sokféle öröme, szórakozása nem adta ezt meg nekem. Nem csak azt tudtam, hogy meg vannak bocsátva a bűneim, hanem azt is, hogy örök életem van, hogy az az élet, amely most kezdődött, soha nem ér véget. Tudtam, hogy velem valami egészen új kezdődött. Még ezen az estén a gyenesi kert egyik sarkába hívtam bibliakörös társaimat, és kezdtem nekik mondani, talán valahogy így: Ti is térjetek meg, mert ez olyan nagyon jó. Láttátok tegnap, milyen voltam, és most minden egészen más. Szerettem volna a régi hívőket mind megrázni, és megmondani nekik, hogy miért nem tudták jobban mondani nekem, hogy ez ilyen jó. A csodálatos az volt, hogy ez az öröm egyre nőtt. Érdekes volt, hogy egy pár perc alatt minden megváltozott körülöttem. Mindenki szép és kedves volt. Az előadások érdekesek voltak, és a világ legjobb helye Gyenesdiás volt. Azon gondolkoztam, hogyan lehetne ott maradni, hogy soha többé ne kelljen visszatérni a világba. De alig múlt el egy nap, már arra gondoltam, hogy szeretnék nagyon gyorsan hazamenni, hiszen az enyéim nem ismerik Jézust, s ha így maradnak, elkárhoznak. Úgy gondoltam, most érdemes hazamenni azzal a jó hírrel és azzal az ígérettel, amit Isten adott. Az első ígéret, amit halálosan komolyan vettem, ott Gyenesdiáson még, ez volt: »Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe« (ApCsel 16,31).”

(A szemelvények Trausch Liza: “És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” című könyvének 5-14. oldalairól valók. Kiadja: Borsós Róza, Budapest, 2001. Liza néni írásai olvashatók a www.cirrusz.hu/lizaneni honlapon is.)

            …és ma?

Mi minden történhet meg ma is, akár az Isten áldott eszközei, a belmisszió, az EKE, stb. szolgálattevői által is?! Gondoljunk csak Trausch Liza hitrejutásának példájára. Ilyen csodák ma is megtörténnek! S akik már átéltük ezt, ne feledjük Liza néni figyelmeztetését, amit Isten gyermekeinek minden belmissziói szolgálata során szem előtt kell tartaniuk: “Szerettem volna a régi hívőket mind megrázni, és megmondani nekik, hogy miért nem tudták jobban mondani nekem, hogy ez ilyen jó.” Azért, hogy egyre “jobban” mondhassuk, kiáltsunk így (is): “Isten élő Lelke, jöjj!” (EÉ 244,1-4).

Összeállította: Garai András