Túróczy Zoltán: „Én a prófétákra támadok” (63-64.
oldal)
Így szól az ÚR: „Az
elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a
gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy
kell.”
(Ezékiel 34,16)
Az igazi Pásztor: maga az ÚR
Pilisi segédlelkészi szolgálatom idején az idős kántor sokszor tűzte ki azt az éneket (ott akkor még a szarvasi ev. Énekeskönyvet használták!), melynek 2. versszaka így hangzik: „Izraelnek hű pásztora, Te légy kicsiny nyájad Ura; Adj nekünk jó vezetőket, Nem csak bérért őrizőket”. Egyébként ezt a Tranoscius éneket is a nyíregyházi Vietórisz József fordította magyarra. A magyar fordításban is érezhető még annak a fohászkodásnak a megrendítő mélysége és őszintesége, mellyel a szlovákul/csehül éneklő régi gyülekezet élő hitért könyörgött, s arra vágyott, hogy – igéje hatalmában lévő emberek szolgálatán keresztül (!) – maga Krisztus legyen a Pásztora. Már az 1. versszak így adja meg az egész ének alaphangját: „Tartsd hitünket mindig ébren A te élő szent igédben, Krisztusunk, ki szeretsz minket S látod erőtlenségünket”.
Bizony, soha nem hagyatkozhat az Isten népe a saját erejére és az öntudatos emberi elképzelésekre. Ha ezt elfelejti, akkor már nem is Isten népe valójában… Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség korában hallatlan nagy ezért a vezetők felelőssége abban a tekintetben, hogy ők maguk az ÚR pásztorolása alatt élő emberek legyenek, különben félrevezetőkké lesznek! Ezékiel idejében, de azóta is hányszor az volt a tragédia, hogy a hivatott vezetők Isten népét és ügyét kisajátították maguknak, s ezzel okozták mind a maguk, mind a rájuk bízottak vesztét. Néhány évvel ezelőtt egy fiatalabb lelkész-kolléga beiktatásán így adhattam át azt a figyelmeztetést, amit Isten a szívemre helyezett: „Vigyázz! Ne magadhoz kösd az embereket! Mert te nem üdvözíthetsz senkit, mint ahogy én sem: egyedül Jézus Krisztus üdvözíthet!”
Isten számon kéri, és számon tartja mindazokat, akiket örök szeretetében az Ő népének tekint. Olyan jó, hogy a fenti ige épp azt ragyogtatja föl számunkra, hogy ha az emberek kudarcot vallanak is, és a csökönyös hűtlenségnek pusztítóak a következményei, – Isten mégsem mond le arról, hogy néki legyen megmentett, Őt ismerő, személyes odafigyeléssel pásztorolt és megőrzött népe. Az ÚR sohasem vall kudarcot!
Megváltó Urunk meg tud keresni a lezüllöttség és a hajléktalan kifosztottság legnagyobb mélységében is, s az elveszett alkoholista asszonynak elég lehet egyetlen mondat egy öreg hívő néni ajkáról, amiben eléri a szívét a szent, isteni szeretet: „Jézus Krisztus meg tud téged ebből szabadítani”. A saját vélt jóságába, igeellenes vallásos öntudatába eltévelyedettet vissza tudja terelni Szentlelkével, élő és ható igéjének bűnbánatot és Krisztus-hitet munkáló világosságába az igazi Pásztor. Ő tudja helyesen kezelni sérüléseinket és gyengeségeinket, hogy kegyelmében erősödjünk meg. És Ő képes ránk vigyázni akkor is, amikor mi erősnek érezzük magunkat, és észre sem vesszük az alattomos veszedelmet. Mennyei Atyánk mindig pontosan tudja, hogyan kell bánnia velünk, és mire van szükségünk: az Ő szeretett Fiát, „a juhok nagy pásztorát, a mi Urunkat, Jézust” (Zsid. 13,20) állítja elénk, – mert mindig Őrá van szükségünk!
Az igazi Pásztorra, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusra mutatva vallom: „Elveszett juh voltam én is, ámde Ő megkeresett; bűntől oldott, szabadított, irgalommal szeretett!”
Hallgassunk együtt az Ő szavára!
(Hírmondó - 2001. november) Adámi
László
Diósjenőn születtem, 1955. május 12-én, s a nógrádi
evangélikus templomban kereszteltek meg, 1955. Pünkösdjén. Édesapám, Adámi Pál,
jelenleg már nyugdíjas asztalos; édesanyám, Ponicsán Zsuzsanna, háztartásbeli,
később (ma már nyugdíjas) vendéglátóipari dolgozó. Egyetlen testvérem van:
Zsuzsanna, aki 9 évvel fiatalabb nálam.
Kisgyermek korom szülőfalumban telt el. Általános
iskolába azonban már Dunakeszin jártam, ahol szüleim telket vásároltak és házat
építettek. Istennek úgy tetszett, hogy a dunakeszi evangélikus gyülekezetben
nevelkedve megismerkedjek a Bibliával, s 14 éves korban történt konfirmációm után
se maradjak el a gyülekezetből.
Az általános iskola elvégzését követően Budapesten,
az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban (matematika-fizika tagozaton)
folytathattam tanulmányaimat, végig kitűnő eredménnyel.
Gimnazista koromban, 15 és fél évesen, Mt 10,33
igéjével ösztökélt az Úr az első komolyabb döntésre: féltem attól, hogy Jézus
Krisztusnak meg kelljen tagadnia engem, – így léptem ki a KISZ-ből, 1970 őszén…
A személyes hitre és a lelkészi szolgálatra való
elhívásomat ilyen igékkel készítgette 1973 tavaszán az Úr: „Eljegyezlek téged
magamnak…” (Hós 2,18 /Károli ford./) és „Nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket…” (Jn 15,16).
Így, a kitűnő érettségi után – visszavonva
jelentkezésemet a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karáról – jelentkeztem az
Evangélikus Teológiai Akadémiára. Ekkor olvashattam Pietilä A. J. finn evangélikus professzor könyvét: „A bűn mardosása és az
Isten békessége.” Ez a könyv lett Isten döntő eszköze abban, hogy – lelkészem
előtti személyes bűnvallásban – igazán megnyíljon a szívem az Úr Jézus befogadására.
Hívő életem kezdeti időszakát még nagyon leterhelték – családi és személyes
okkult megkötözöttségből eredő – sötét, ördögi kényszergondolatok, de Jézus
Krisztus megőrzött és megszabadított!
Teológiai tanulmányaimat jeles eredménnyel végezve,
1978. július 8-án, Dunakeszin történt meg a lelkésszé avatásom. Segédlelkészi
időmet nagyrészt Pilisen töltöttem. Feleségemmel, a szintén teológiát végzett
Amriskó Máriával 1980. június 28-án kötöttünk házasságot Dunakeszin. Hitbeli
egységben élhetünk, Isten hét élő gyermekkel – köztük egy fogyatékos leánykával
is – áldotta meg házasságunkat.
A Nyáregyházi Evangélikus Egyházközség
lelkipásztorának 1981. június 7-én iktattak be: több mint 20 évet szolgálhattam
ott, és 7 falura terjedt ki szolgálati területem; világos, igei
állásfoglalásokra és a lelki harc fölvállalására késztetett és nevelt eközben
Isten.
Részese lehettem kb. 1984-től fogva azoknak a
testvéri kapcsolatoknak, amelyek a hitbeli és a szolgálati közösség épülését
segítették elő sok evangélikus és református ill. más evangéliumi közösségbe
tartozó testvérrel. Így kapcsolódhattam be 1986-tól az Evangélikus Lelki Segély
iszákosmentő missziójába is, miközben 1989-ben a testvéri kapcsolatokból
megszerveződött az EKE (Evangélikusok Közössége az Evangéliumért), valamint
tágabb körben a Biblia Szövetség is (utóbbinál a Biblia és Gyülekezet folyóirat
egyik rovatvezetője voltam 1989-től 1996-ig).
Az Evangélikus Lelki Segély révén 1994-től kerültem
kapcsolatba a „Tiszta Forrás” Alapítvánnyal, s vettem részt időről-időre a
közösen rendezett csendeshetek igehirdető és lelkigondozó szolgálatában,
szenvedélyek rabságában vergődő embertársaink életújulásáért, Krisztushoz
találásáért küzdve. A gyülekezeti szolgálat mellett ezen kívül kisegítő tábori
lelkészi szolgálatot is végeztem, 1995. szeptemberétől 1997. januárjáig,
Cegléden.
A Dél-Pest Megyei Evangélikus Egyházmegye
evangélizációs és missziói felelőseként, 1997-től mostanig, a lelkészi
csendesnapok és az eddigi 4 nyáregyházi evangélizációs és missziói nap megrendezésében
tapasztalhattam meg – sokakkal együtt – Isten Lelkének ébresztő és az
evangélium szabadító hatalmát megmutató munkálkodását.
Sok nyíregyházi testvérrel az EKE csendeshetein
ismertük meg egymást, miközben az Úr Jézus Krisztus ismertette meg szeretetét
és hatalmát közöttünk.
Most családommal együtt itt vagyok immár
Nyíregyházán, mert a hívásra szívembe hasító erővel adta a választ az élő Úr:
„Megyek Uram, ha Te vezetsz…” – Mi sok mindent nem értünk; a szívünk hálás is,
meg el is szorul; de Ő tudja, hogy mit akar velünk!
(Hírm./javítva - Nyíregyháza, 2001. november)
Adámi
László
„Állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát,
és nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.”
(Zsidókhoz írt levél 12,1-2)
„Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi
valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és
megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is,
halljátok is.”
(Ap. Csel. 2,32-33)
A címben idézett kérdést Pál apostol tette föl Efezusban, olyan embereknek, akik megkeresztelt hívőknek vallották magukat, de megrekedtek valahol Isten országának a küszöbénél. Eljutott hozzájuk az, amit Keresztelő János prédikált: lelkiismeretüket fölrázta a megtérésre hívó ige, bűnbánatra ébredtek és vágyódtak bűneik bocsánatára. Több azonban nem történhetett velük addig, amíg meg nem ismerték Jézust. Az ő különleges esetük az üdvtörténetnek egy rendkívül sajátos időszakába tartozik, de a nekik föltett kérdés (ApCsel 19,2) időszerű ma is, közöttünk is!
Kedves Testvéreim, akik evangélikus keresztyéneknek valljátok magatokat: Kaptatok-e, vettetek-e Szentlelket? Vagy csak tradícióőrzés, öntudat-ápolás, illetve új utakat és módszereket kereső emberi ügyködés az evangélikusságunk? Sem az évszázados hagyományok ápolása, sem a legmodernebb eszközök alkalmazása nem visz üdvösségre, ha „egy valami hiányzik belőled, és ezzel minden: Krisztus belső ismerete”. Isten országához csak azok tartozhatnak már most, és azok mehetnek be annak örök örömébe majd, akiket magáénak ismer el az ÚR. „De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9)! Keresztyénség Krisztus nélkül, evangélikusság az evangélium életújító ereje nélkül, „spiritualitás” a Szentlélek nélkül: fából vaskarika… Ugye, érthető, hogy egyházunkban a Szentlélek ajándékára van a legfőbb szükségünk!
Kinek adatik a Szentlélek?
Sokan úgy vélik, hogy a Lélek ajándékát csak azok kaphatják meg, akik hosszan, kitartóan könyörögnek érte. Isten igéjének a válasza azonban másképp hangzik erre a kérdésre: Isten azoknak adta Szentlelkét, „akik engedelmeskednek neki” (ApCsel 5,32). Nincs semmi korlátozás és semmi előfeltétel, amit az embernek előbb teljesítenie kellene. A Lélek pünkösdi kiáradása előtt a tanítványoknak kitartó imádságban ki kellett várniuk az Atya által megszabott időpontot, mint ahogy egy kicsiny magzat megszületésének is megvan a maga ideje. Krisztus egyházának pünkösdi világrajövetele óta azonban a Szentlélek vár arra, hogy az evangéliumot halló ember mikor enged végre neki. Vigyázzunk, nehogy úgy „megszokjuk” a Szentlélekért való könyörgést, hogy azzal megpróbálunk kitérni a Szentlélek iránti engedelmesség elől! A Szentlélek azoknak adatik, akik engedik neki, hogy meggyőzze őket bűnükről, elveszettségükről, Isten ítéletéről, de meggyőzze őket arról is, hogy „Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől” (1Jn 1,7), az Úr Jézusban van számunkra bűnbocsánat, élet és üdvösség Istentől.
Hogyan adatik Szentlélek?
Nem szükséges ehhez semmiféle mesterien kifejlesztett technika vagy misztikus szertartás. Nem biztosítja Isten Lelkének vételét semmilyen különleges „karizmatikus” személy kézrátétele. Isten szentséges Lelkét senki sem „oszthatja ki” ezen a földön másoknak! Az apostolok kézrátételének a bibliai beszámolók tükrében egészen más jelentősége volt: az egységvállalást fejezte ez ki azokkal, akik engedtek Isten igéjének és megvallották a szívükben megfogant Krisztus-hitüket. Az embereket hanyatt vágó, kezüket, lábukat, nyelvüket bábként mozgató lélekről pedig egyenesen meg kell mondanunk, hogy az nem Krisztus Lelke, hanem hamis, idegen ördögi lélek. A Szentlélek soha nem fog rángatózó, önkívületben hangoskodó bábot csinálni az emberből, mert Ő „az erő, a szeretet és a józanság Lelke” (2Tim 1,7). A Szentlélek elnyerésének Istentől rendelt eszköze számunkra az evangélium, és semmi más. Úgy adatik a Szentlélek, hogy megismerem és a Lélek teremtő munkája által ébresztett hitben befogadom az evangéliumot, befogadom az Úr Jézust, „aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2, 20). Pál apostol így tanúsítja ezt azoknak, akiknek az életében ez tényleg bekövetkezett: „Őbenne pedig, miután ti is hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hivőkké lettetek, Őbenne titeket is eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel” (Ef 1, 13).
Mire adatik Szentlélek?
Arra, hogy kiárassza szívünkbe Isten szeretetét, és lelkünkben bizonyosságot adóan tanúsítsa, hogy a mennyei Atya valóban gyermekévé fogadott (Róm 5,5; 8,16). Arra adatik, hogy vezetése alá vonja és megszentelje életünket, Isten igéjének erejét és logikáját érvényre juttassa lelkiismeretünkben és gondolkodásmódunkban. Arra adatik, hogy szabaddá, és győztessé tegyen bűnös vágyaim rabságba döntő erejével és minden ördögi kényszerrel szemben. Arra adatik, hogy keresztségem valóban azzal a jelentőséggel bírjon számomra is, mint amit az Úr adott annak: „Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban” (Róm 6, 11). Arra adatik a Szentlélek, hogy betöltsön az Úr Jézust váró élő reménységgel, és földi életem hátralevő idejére ebben a kínlódó és egyre elfajultabb világban Jézus Krisztus tanújává tegyen, miközben az imádságban összeköt Ővele.
Valóban, Isten „legdrágább ajándéka” (241. ének) a Szentlélek! Éppen ezért engedelmeskedjünk neki, hogy a miénk lehessen!
(Hírm. – 2002. május)
Adámi László
Túróczy Zoltán – aki most 110 éve, 1893. október 23-án született Arnóton – nemcsak általánosságban volt az ébredés embere és élenjáró munkása egyházunkban. Isten különleges módon rábízta a lelkészek ébresztését. Felrázó erővel szembesítette lelkésztársait is az élő Istennel, a bűnkérdéssel és a bűnösök Megváltója iránti személyes hit igényével. Hiszen „szakértőként” senki sem fog bejutni a mennybe, Isten örök országába: mi, lelkészek sem! A személyes hitre jutás és hitben való megújulás, az Úrral való kapcsolat elmélyülése – mind az üdvösségünk, mind a szolgálatunk tekintetében – számunkra is elengedhetetlen. Rutinos „papi” beszéd és viselkedés helyett arra van szükség, hogy Krisztus benső ismerete, a kegyelem személyes elfogadása és bizonyossága hassa át maguknak az igehirdetőknek a lényét és szolgálatát.
Isten Szentlelke munkálkodásának megrendítő csodája lehetett az, ahogyan azután – jelentős mértékben Túróczy Zoltán tevékenysége révén – az evangélikus lelki ébredés a lelkészek és más egyházi munkások ébredésén keresztül elevenítette és termékenyítette meg egyházunk életét. Az első evangélikus lelkészevangélizációt még nyíregyházi püspökké választása előtt tartotta Túróczy Zoltán. A „Lelkipásztor” szerkesztőségének rendezésében került erre sor, 1938 augusztusában a Balaton partján. Közel kilencvenen vettek részt ezen az evangelizációs konferencián, a dunántúli egyházkerület pedig könyvalakban is kiadatta az előadások és áhítatok anyagát. A könyv ajánló soraiban ezt írhatta le az igehirdetők ébresztője:
„Mikor mindez hallható volt, tetszett Istennek, hogy életet teremtő felséges igéjét belealázza ezeknek a mondatoknak szolgai formájába s így a hallásukból hit támadjon. Könyörgöm Hozzá s tudom, hogy velem könyörögnek mindazok is, akik hallgatói voltak ez igéknek, támasszon hitet az olvasásukból is.”
Nem tudom, milyen sokan vannak azok, akiknek az életében Isten beteljesítette ennek a régi imádságnak a meghallgatását, de azt tudom, hogy ennek az imádságnak egyik meghallgatása az én hitem és szolgálatom is. Magam nem ismerhettem személyesen Túróczy Zoltánt (Isten különös ajándéka és elfedező szeretete nyilvánult meg abban, hogy D. Ordass Lajost viszont személyesen ismerhettem, többször meglátogathattam, s máig őrizhetem felavatásomra – másfél hónappal halála előtt – írt levelét), de hitrejutásom idején – Pietilä: „A bűn mardosása és az Isten békessége” c. könyvecskéje mellett – Isten Lelkének döntő eszköze volt számomra Túróczy püspök úr könyvalakban olvasott evangélizációja is a samáriai asszony történetéről, akit Jézus nem hagyott kitérni a bűnei beismerése elől… Egész lelkészi szolgálatomra vonatkozóan pedig, az indulástól kezdve mindmáig, meghatározó jelentőségű lett az a bizonyos első lelkészevangélizáció, amely „Én a prófétákra támadok” címmel jelent meg. Hadd álljon most itt ebből a könyvből egy ma is rendkívül aktuális, lelkiismeretünket Isten igéjének erejével ébresztő, hosszabb idézet!
(Hírm./javítva – 2003. október-november)
Adámi
László
Túróczy Zoltán: „Én a prófétákra támadok” (63-64.
oldal)
Ha ártalmatlannak tart bennünket a Sátán, az azért van, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy több bennünk a szeretet az emberek iránt, mint az Isten iránt. A tapintat és az elővigyázat bálvánnyá lett nálunk, éppen ezért letompítjuk az Ige provokáló élét, elmélkedéssé limonádésítjuk a harci riadót, elhallgatjuk az Ige konkrét ítéletét, tehát meghamisítjuk az Igét. Minden igazi prédikáció és lelkipásztori ténykedés ítélet is. Nem az én ítéletem, hanem az Istené a bűn fölött és ha ezt nem érzi a világ, akkor az a gyanú fenyeget minket, hogy az emberek tetszését keressük.
Ha ártalmatlannak tart bennünket a világ, az azért is lehet, mert úgy látja, hogy a saját dicsőségünket keressük. Jézus előtt két út állott: Mohamednek és Krisztusnak az útja, Ő az utóbbinak útját választotta. Minden lelkipásztor előtt is ez a két út áll. Vagy dicsőségben, hatalommal, karddal akar missziót végezni, vagy megy a Krisztus útján és a maga megöldöklésén át akar eljutni a Keresztig. Mohamedet és az ő tanítványait nyugodtan engedi dolgozni a Sátán, mert azok a maguk dicsőségét keresik és az ő köreit nem zavarják.
Ha ártalmatlannak tart minket a világ és annak fejedelme, az azért is lehet, mert úgy látja, hogy nincs bennünk semmi missziói lendület. Elgyávúlt keresztyének vagyunk, nyugalomba vonult katonák, nagyszájú obsitosok, akik meséket tudunk mondani soha nem vívott háborúk győzelmeiről. A harcmezőről rég levonultunk, bezárjuk Jézust a léleknek világába és azt hisszük, hogy az emberek fel fognak hagyni bűneikkel anélkül, hogy észrevennék. Krisztus-csempészek vagyunk, akiknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan kiálljunk portékánkkal, hanem úgy szeretnénk selyempapírba csomagolva, vagy sziruppal leöntve beadni mondanivalónkat az embereknek. Pedig Krisztust észrevétlenül becsempészni a világba nem lehet. Minden egyház, amelyben megszűnik a missziói lendület és bátorság, fogatlan, vén oroszlánná lett, amelyet a kisgyermek is ölébe vehet, nem kell félnie tőle.
Ha ártalmatlanok vagyunk a Sátán szemében, az azért is lehet, mert nem az Istené, hanem a Sátáné vagyunk. Neki szolgálunk. Minden lelkész, aki nem azon az úton halad, amelyen az Isten a maga dicsőségét akarja szolgálni, a Sátánnak szolgál. Így értjük meg azt, hogy miért mondja Pál apostol: Jaj nékem ha minden jót mondanak rólam az emberek! Kérdezd meg magadtól, Testvérem: Vannak-e ellenségeid, de a Krisztusért? Nem a magad fogyatkozásaiért, hanem a Krisztus ügyéért! Van-e szakadás a gyülekezetben, családokban, van-e kellemetlenséged Krisztusért végzett munkádért és ha nincs, döbbenj meg: Jaj nekem! Ennek a világnak az a legrosszabb lelkipásztora, aki ellen nincs semmi kifogás, akivel mindenki meg van elégedve. Biztosra veheti, hogy Ura és Istene nincs vele megelégedve.
(Hírm./javítva – 2003. október-november)
—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–
„Nem
hatalommal és nem erőszakkal,
hanem
az én Lelkemmel! – mondja
a
Seregek URa.”
(Zak 4, 6)
Nem…, h a n e m …
Isten
világosan megmondja, hogy az Ő templomát nem lehet erőszakos akarnoksággal fölépíteni.
Az építés elé tornyosuló hegy-méretű akadályokat sem lehet emberi nekiveselkedéssel
eltávolítani. Ahogyan igaz volt ez Zakariás és Zerubbábel idejében a
jeruzsálemi templom újjáépítésére, úgy igaz a lelki templomra, Krisztus
egyházára vonatkozóan is!
Amikor
Isten nemet mond, az egyszerre leleplező és kijózanító. De ha hagyjuk magunkat
leleplezni és kijózanítani, akkor a folytatás bíztató és felszabadító lesz! A
pünkösdi igénkben kimondott isteni „nem” lerántja a leplet minden önhatalmú „egyházépítő”
erőlködésről, mint ami valójában lázadás Isten ellen. Hiszen az a veszély
fenyeget az ilyen – sokszor be nem vallottan aggodalommal is ötvözött – ügyködésben,
hogy Isten munkája helyére a magunk tetteit, módszereit vagy erődemonstrációját
tesszük, s ezzel megraboljuk az Ő dicsőségét! Félreértés ne essék: az eddig
leírtak nem a tétlenségre és az engedetlen restségre adnak fölmentést. Hanem
arról van szó, hogy tudatára ébredjünk: az ÚR, a mindenható Isten akar bennünk
is megdicsőülni, és nem tűri, hogy nevével visszaélve mi akarjunk „valakik”
lenni. Mind az egyháznak, mind az egyház egyes tagjainak halálosan komolyan
kell venniük – az Úr Jézus váltsághalálának fényében! – azt, hogy mit jelent
Isten szavában a „nem” és utána a „hanem”.
A
„hanem” az ígéret szava itt. Isten azt ígéri, hogy Ő maga teszi lehetővé Lelke
által azt, hogy hajléka felépüljön (vö. Ef 2,13-22!). A jeruzsálemi
templom ebben a tekintetben csak halvány előképe annak a lelki háznak, amit
Isten az Ő dicsőségének hajlékául belőlünk akar építeni! Az Istentől
elidegenedett, lelkileg halott emberekből, mint „holt kövekből” élőket
teremteni, s azután helyünkre illeszteni a Krisztussal és az övéivel való
közösségben csak a Szentlélek tud. Ő láttatja meg bűnömet és elveszettségemet,
s késztet arra, hogy bűnbánatban fogant hittel az Úr Jézushoz jöjjek. Arra
biztat, hogy számoljak azzal, amit Jézus Krisztus a kereszten elvégzett: megvásárolt
vérével Isten számára (Jel 5,9), és bűnös óemberem Isten ítéletében Ővele
együtt megfeszíttetett. Isten szeretetét árasztja ki szívembe a Lélek, és
üdvbizonyosságot ad élő reménységgel, Krisztus feltámadásának erejében. Isten
igéje által a Szentlélek megújitja és kormányzása alá vonja értelmemet,
érzéseimet és akaratomat, Isten akaratának felismerésére és iránta való
engedelmességre vezet, miközben gyermeki kapcsolatot ajándékoz az Atyával a
Jézus nevében történő imádságban. Mindezt nem erőszakosan, nem a
személyiségemet szétrombolva teszi, hanem épp ellenkezőleg: lelkiismeretemben
győz meg úgy, hogy megeleveníti, személyesen nekem szólóvá teszi az olvasott,
hallott vagy eszembe juttatott igét, hogy meghalljam abban jó Pásztorom
hangját. Felhatalmaz az evangélium továbbadására is. Örömöt, lelki családot és
szolgálatot ad azok körében, akikben ugyanazt az élő Krisztus-hitet munkálja…
Mindezt
megértve bárcsak hallgatnánk az ÚR kijózanító szavára és felszabadító
ígéretére, mert személyes életünkben is és az egyházban is arra van szükségünk,
amit csak Ő tud végezni Lelke által!
(Hírm. – 2004. június)
Adámi László
Jézus mondja: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek
minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a
vagyona tartja meg.”
(Lk 12,15)
Jézus
az életünkért szól
Szeptember havi igénk húsz évvel ezelőtti
emléket elevenít föl bennem. Ez a mondat volt ugyanis a napi újszövetségi igénk
egy hétfő reggelen (utánanéztem: 1985. július 15-én). Az előző éjszakán nagyon
keveset aludtunk: harmadik alkalommal szólt már hajnalig a zene a nyáregyházi
evangélikus parókiával átellenben lévő sarkon található presszó falak nélküli
fedett kerthelyiségében. Rá kellett döbbennünk, hogy a nemrég létrehozott kerthelyiségben
most már hétről hétre diszkót akarnak rendezni. Légvonalban 70-80 méterre lakásunk
ablakaitól… Hát igen, a „létező szocializmusban” sok mindent meg lehetett csinálni,
ha megvoltak hozzá a „szocialista összeköttetések”: akkor így tudott
érvényesülni a kapzsiság. Persze, ma még több meglepő dolgot meg tudnak
valósítani némelyek…
Nos, azon a
hétfő reggelen átmentem a presszóba, és a főnökasszonynak elmondtam ezt az
igét, meg azt is: „Ahogyan nem kívánom, hogy a gyermekeimet pálinkával itassák,
úgy nem kívánom azt sem, hogy ezzel a zenével itassák őket”. A tiltakozásom
persze nem használt: a diszkózást évekig kellett még szenvednünk, mert „igény”
volt rá. Az egyik ott álldogáló törzsvendég pedig azzal reagált az igére: „Az
életet úgyse’ tartja meg semmi”… „De, –válaszoltam – Jézus Krisztus meg tudja
az életünket tartani!”
Utólag
láthattuk, hogy a figyelmeztető igét az Úr idejében küldte nekik általam. Másfél
év múlva temetnünk kellett a presszó főnökasszonyának férjét (aki korábban nagy
pozícióban volt és akkor egyet-mást igencsak „megengedett” magának). Azzal az
igével temethettem, amivel Isten a betegségében elküldött hozzá: „Krisztusért
járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek
meg az Istennel!” (2Kor 5,20). S a fentebb említett törzsvendég is sok éve
meghalt már.
Valóban, az életet semmi e földön nem tudja megtartani. Bármit szerezzen meg, halmozzon föl, érjen el magának az ember, egyszer csak minden kihullik a kezéből: jön a halál, - és aztán az ítélet. Erő és egészség, pénz, hatalom, kényelem, élvezet és siker: mind mulandó és nem ad igazi életet. A legrosszabb pedig, hogy ezek mindenáron való hajszolása elzárja az ember szívét Istentől! Csak ha Istenhez visszatalál, Ővele megbékül, az Úr Jézus véréért bűnbocsánatot nyer az ember, és Isten Szentlelke megeleveníti a lelkét, akkor lesz az embernek a szó igazi értelmében élete. És akkor a helyére kerülhet minden… A múló földi mindennapokban nem földhözragadtan, hanem Jézus Krisztuson csüngő szívvel tehetjük dolgunkat, és szerezhetünk meg szükséges javakat úgy, hogy nem azok szerzik meg a szívünket. Adhatunk és kaphatunk, imádkozhatunk és szolgálhatunk, örülhetünk és sok mindenre vállalkozhatunk. Vigasztalásunk is lesz a szomorúságban, és élő reménységünk a halállal szemben. Mert Isten Krisztusban megismert szeretete éltet és tesz boldoggá. Jézus tehát az életünkért szól, amikor figyelmeztet, és óv „minden kapzsiságtól, mert nem abban van az embernek az élete, hogy a vagyonban dúskál” (Ravasz László ford.).
(Hírm. - 2005. szeptember-október)
Adámi
László
—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–—–